Félek elrontottak a szüleim, milyen ember lehetek igy?

Amióta eszemet tudom, anyámnak mindig baja volt velem: tanulmányi eredmények, miért tv-zek sokat, miért gépezek sokat, miért nem folytatom a mesterkézést. Ha a munkaadóm: nem jelent be, leüvölt mindig, alulfizetnek, végül kirúgnak -> akkor nekemtámadt, hogy el gondolkodom e az életemen, ilyenek. De igazából baja van az élet minden területén.

Sajnos 15 évesen sokáig szorongós, magambazárkózós ember voltam. Nem vonultam el, voltak hobbik, de sajnos bármi gond történt, magamra vettem, lelki feszültséget okozott. Lassan vándoroltam ki ebből, ahogy nőttem, lassan elmúlt a kisebbségi érzésem: hisz mások sokkal hülyébbek, van amikor én vagyok a "Scofield a Szökésből", amikor mindenki pánikba esik, én találom meg a kiutat.

Fatert ne kérdezzétek, ő csak azzal elintézi az egésszet, hogy anyu ilyen temperamentumos. Persze van, hogy félórát elpanaszkodik róla, dehát haza érve minden igényét igyekszik kiszolgálni anyunak, hogy aztán anyu vendégségben azt mondhassa, hogy "ő otthon úgysem tud semmit elmondani, mert senkit nem érdekel". Ha valamiből hármas voltam (többi 4-es, 5-öes) akkor még nyáron is többször megkaptam, hogy anyaszomoritó vagyok - igen, rossz kimondani, de szeretet, az otthoni légkör ezektől függőtt. Napokig egyszerűen sugárzott róla a hidegség. Mertha drogelvonóra kell vinni, utcáról kell 14 évesen részegen összeszedni, akkor megértem.

Bántó, sértő megjegyzések mindenre, évek óta. Hiába engedi el az ember a füle mellett, mostmár nem megy.

Sajnos ennek az lett a vége, hogy mostmár 25 évesen, ha csak megszólal, már rögtön ideges vagyok, nem akarom hallani a hangját. Tudom, el kéne kezdeni főzni tanulni, de egyszerűen undorodnék odaállni mellé. Ha valami öröm, bánat ér, előbb osztom meg a kollégákkal, mint vele - vele abszolút semmit nem akarok kommunikálni. Kéne, csak az a baj, hogy már megszoktam, hogy mindenre csak leugatja a másikat, egyszerű eset: hazajövök, felveszem a bankkártyát, és megyek pénzt levenni, 5 percre van. Kérdi "miért nem vitted magaddal a kártyát?" - és flegma pofavágás, én persze idegileg ki készültem. Azért, mert nem akarom melóba, fél városon át cipelni... a legbarbárabb módon kedvem lenne leüvölteni, mert idegenektől sem tűröm el, hogy véleménye legyen (persze, mindenkinek legyen véleménye, csak tartsa meg)

igy milyen ember lehetek? Milyen kihatással lehet ez a későbbi életemre? Nem érzem magam rossz embernek, vagy másnak, de nem akarom, hogy ez neurotikus, tönkrement emberré tegyen, amúgy mással nem vagyok ideges