Miért nem vesznek komolyan, ha van sejtésem arról, hogy mi lehet a gond, és kérem, hogy erre nagyobb figyelmet fordítva vizsgáljanak meg?

Ugyebár aki beteg, annak nincs betegségtudata. Akinek van, az nem beteg. Elvileg. 17 éves vagyok, nem érzem magamat kimondottan betegnek, csak azt érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, és alig tudom már elviselni magam. Biztos, hogy ez már rég túllép azon, hogy kamasz vagyok, bár anyám előszeretettel fogja erre... Évek óta tart. Járok pszichiáterhez néhanapján, de egyszerűen mintha nem vennének komolyan. Lehet, hogy azért, mert nem tudom mutatni, mit érzek, mondani is csak igen nehezen, és objektívan nézve és sem biztos, hogy komolyan venném, ha valaki mosolyogva (önkéntelenül mosolygok mindig ilyen helyzetekben - de ettől még rosszul vagyok) beszélne a rossz érzéseitől. Igazából mikor még volt jövőképem és álmaim, mindig is pszichiáter akartam lenni, ezért nagyon sokat olvasgattam a témában. A problémáim már akkor is megvoltak, mikor még nem tudtam, mi az a borderline személyiségzavar, de mikor elolvastam a leírását, magamra ismertem benne. De tulajdonképpen lényegtelen, bármi más is lehet a bajom, magamnak nem tudok, nem is akarok diagnosztizálni (de ez például teljes mértékben stimmel), azt nem értem, hogy MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT nem képesek komolyan venni? Senki, a szüleim, az orvosok, nem vesznek komolyan. Ma is megyek, és nem tudom, mit csináljak, hogy végre tegyenek valamit, mert egyszerűen képtelen vagyok egyedül megoldani ami bennem van, viszont az évek során már totálisan elegem van belőle. Most nincs kedvem részletesen leírni az érzéseimet és hogy miket művelek, de ha kimaradt valami, kérdezzetek... Szóval mit csináljak, hogy komolyan vegyenek végre? Mert én ezt már nem bírom! De ahova járok (Vadaskert) még csak ki sem vizsgálnak... És így főleg, hogy anyám bizton állítja, hogy semmi bajom. Sajnos őt komolyabban veszik, mint engem, aki ÉRZEM.