Miért nem vesznek komolyan, ha van sejtésem arról, hogy mi lehet a gond, és kérem, hogy erre nagyobb figyelmet fordítva vizsgáljanak meg?

Először is:mit értesz kivizsgálás alatt? Azt, hogy az orvos megkérdezi, hogy érzed magad, mik a problémáid?Ezek megtörténtek, ugye?

Vagy kivizsgálás alatt valamilyen tesztet értesz például?

Nekem úgy tűnik, te nagyon bekategorizáltad a bajodat. Ez talán értehető, ha ennyire azt érzed, senkit nem érdekel a bajod, és megnyugtat, ha pl. borderline-nak nevezheted, mert így egy az egyben meg tudod magadnak fogalmazni, mi a bajod. Én szerintem a lényeg, hogy mit érzel, és h valami nincs rendben,a kkor nincs rendben, de nem biztos ,hogy pont az van, amit gondolsz. Szerintem pszichológushoz járjál, ne pszichiáterhez, általában ők a testre figyelnek, kevésbé a lélekre.

Mik egyébként a "tünetetid", miket érzel, mi nem jó?

Tipikus kamaszkori tünetek. Én ugyanezt éltem meg annak idején, ráadásul én a meg nem értett kategóriába tartoztam, kis híján a sírba vitt a kamaszkorom. A személyiségzavarokról meg nem szabad olvasgatni, mert a legtöbb személyiségzavar jellemzőit ha egy teljesen egészséges ember elolvassa, sok helyen magára ismer. A pszichiátria/pszichológia nem egy régi tudomány, és mindenféle normális állapotot is betegségnek nevez. Vegyük például a depressziót. Manapság minden emberre rá lehetne kenni, hogy depressziós azok alapján, amiket művel, érez, gondol. A depresszió jellemzőit is elolvashatja bárki, legalább 5 dolgot talál közte ami jellemző rá.

A pszichiátered nem említette még, hogy az a bajod, hogy azt hiszed, hogy bajod van? Nálam ugyanez volt, mondom, nem viccből írom.

Első 11:38-as vagyok.

Kicsit fáradt vagyok, ne haragudj, de ha jól vettem ki, lány vagy, ugye?

Nagyon jó, hogy 17 évesen felismerted, mik dúlnak benned, nemcsak , hogy felismerted, hogy valami nem stimmel, hanem meg is tudod fogalmazni, sőt, több ízben is segítséget kértél(most is azt teszed).Ez előbb utóbb enyhülést fog hozni.

Nem vagyok nagyon otthon ebben a borderline-témában, de az ellentmondásosság jellemző rá. És az én véleményem az, hogy ez egy tünet!!, ne akarj tőle megszabadulni, mert mögötte okok húzódnak, és az ok minél jobban való feltárása hozhat eredményt, és ez egy lassú folyamat, tulajdonképpen ez nem más, mit megismerni saját magad!

Én 24 éves lány vagyok, ezek a tünetek rám is jellemzőek, ha nem is ilyen intenzíven. Elképzelhető, hogy ez egy személyiségjellemző, viszont te szenvedsz tőle, ezért valószínűleg konkrét problémák, sérelmek húzódnak a háttérben.Ez a szélsőségesség, a dolgok fekete- fehérben látása, ez is jellemző, ugye?Ne küzdj az érzéseid ellen, ez a tapasztalatszerzéssel változik.

Segítségért kiáltasz, és igazad van.Gondolkodtál már azon, hogy miért érzed ezeket?Vissza tudod vezetni valamilyen szülői mintára, viszonyra?Ez nagyon nagyon fontos lenne saját magad megismerésében, oka van annak, amiket csinálsz, és ne akard eltávolítani magadtól, ne küzdj ellene, hanem próbáld megérteni,mert ez te magad vagy, és ahogy Einstein is mondta:“A békét nem lehet erőszakos eszközökkel fenntartani; csakis megértéssel lehet elérni.”

Tehát ha még nem tetted meg, akkor gondold el az okokat, a szülői mintákat. Szerintem az egyéni terápia segíthet elsőnek, megértem, hogy nehezen nyílsz meg, de nincs jobb ötletem.Akkor és ott csak rád fognak figyelni, és érezheted azt, amire a szavaidból kivéve nagyon nagy szükséged van: hogy elismerjék a bajod, hogy valóssággá tedd a szorongást, kimondd, hogy ez így van, még ha a pontos okát még nem is tudod, egy szakember előtt, akinek szuggesszív ereje van.Ez felszabadító érzés.

Még mindig pszichológust ajánlanék, idősebbet, tapasztaltat, és ami fontos- ne állj le a keresgéléssel, ha nem érzed az összhangot, menj tovább , és próbáld megtalálni a legideálisabbat, mert ez katalizálja afolyamatot.(persze a körülményekhez képesti legideálisabbra gondolok, pl pénz is közrejátszik).