Van közetetek olyan, akinek eléggé nincs szociális élete?

Sziasztok!

Nekem azóta nagyon sok minden megváltozott. Szinte ég és föld. Sokkal közvetlenebb vagyok, és ezt az emberek is érzik. Gyakran beszélek idegenekkel egy két szót, ha esetleg segítséget kérnek, vagy csak úgy. Az emberek érzik egymáson azt, ki nyitott a közeledésre és ki nem.

És azóta arra is rájöttem, hogy nem a körülményeket kell hibáztatni, nem azok a felelősek azért, amilyenné váltunk. A személyiségünket az formálja, hogy mi hogyan reagálunk a körülményekre.

Szerintem természetes, hogy az ember valamilyen szinten igényli az egyedüllétet, de az tényleg akkor jó, ha egyedüllétnek éli meg, és nem magánynak. És a között is van különbség, hogy az ember elhiteti magával, hogy ez milyen jó neki ha egyedül van, és olyankor keres mindenféle olyan cselekvési lehetőséget, ami eltereli a figyelmét arról, hogy esetleg végiggondolja, ki is ő valójában, és mit is kezd igazából az életével, és hogy esetleg szembesüljön a saját magányával. Szóval nem ugyanaz ez a nem tudatosított menekülés, és az őszinte öröm, ami akkor is megjelenik, ha az ember egyedül van.

Ajánlanék Nektek egy könyvet: Susan Jeffers: Alkítsd át a félelmet erővé.

Valamint egy filmet is:

[link]

"Éld az életed!"

Még annyit, hogy nekem ezek és hasonló dolgok változtatták meg az életem, szinte felnyitották a szemem, és rámutattak arra, hogy sokkal több erő és lehetőség rejtőzik bennem, mint gondolnám. És erre bárki képes! Nem kell beletörődnünk abba, hogy mi ilyenek vagyunk, nem vagyunk rá képesek. Mert képesek vagyunk rá! Az ember természetes állapota az öröm.

Nemrég hallottam egy jó mondást: "Ha már a társadalom korlátokat állít nekünk, mi ne állítsunk magunknak!"

Legyünk szabadok!

Ajánlom mindenkinek ezeket a könyveket, filmeket, és akkor megértitek, pontosabban megtapasztaljátok, miről beszélek.