Egy anyakomplexusos borderline-os találhat valaha magának valakit, akihez ragaszkodhat?

A borderline-ban az a gond, hogy akihez ragaszkodnak, abba minden eszközzel bele is rúgnak, ez a ragaszkodás nagyon ambivalens, és ezt normális ember nem tudja elviselni.

Ugyanakkor a szakirodalom nem egy olyan esetet ismer, amikor a harmincas évei elején a borderline állapota spontán rendeződik - családot alapít, gyermeket vállal - egy nagyon türelmes partner, és a gyerekhez való kötődés csodákat tud tenni.

Ugyanakkor egy border mellett kínszenvedés az élet. A családnak is.

Nagyon "egyszerű" megoldás lenne, ha keresnél egy olyan pszichoterapeutát, aki megfelel ennek a vágyott anyaképnek. Én is ezt tettem - bár nem vagyok border, más, de szintén dramatikus csoportba tartozó személyiségzavarban szenvedek. A terápia segít újraélni az anya-gyermek kapcsolatot, és rendezni a problémákat, onnantól kezdve pedig minden más területen működni fog az életed. Tapasztalatból beszélek: nekem nagyon fontos változásokat hozott a terápia, mostanra már ott tartok, hogy "csak" rögzíteni kell ezeket az eredményeket. :)

Én is éppen, pontosan így érzek, mint Te! Betegesen ragaszkodom a nálam idősebb nőkhöz, akikkel kapcsolatba kerülök (nem szexuális értelemben, és a ragaszkodásom sem szexuális tárgyú!). Általában az orvosokra vagy a terapeutákra vetítem ezt ki, annál jobban fáj, mikor "elhagynak".:( 3 éve költözött el az akkori terapeutám másik országba, azóta is napi szinten hiányzik. Utána volt egy terapeutám, aki leadott, mert gyermeket szült. Ezt is nagyon nehezen viseltem, és borzasztóan haragudtam sajnos a gyerekre, pedig tudom, hogy ez az élet rendje.

Most is van egy orvosom, őhozzá is kezdek betegesen ragaszkodni, hivogatom, mindenben az útmutatására vágyom, egész nap rá gondolok. Félek, hogy lassan kidob.

Ők mindhárman kb. 6-10 évvel voltak idősebbek nálam, nők.

Jó lenne ebből kigyógyulni.:(

Egyébként ne pszichiáterhez menj, hanem inkább pszichológushoz, olyanhoz, aki jártas ennek a személyiségzavarnak a kezelésében, és tudja kezelni a járulékos kötődési problémákat.

Az meg, hogy elkezdesz ragaszkodni a terapeutádhoz, nem baj, sőt! Pont az lenne a lényeg, hogy a (védett) terápiás kapcsolatban meg tudd élni, át tudd dolgozni a kötődési zavarokat. Nem attól "gyógyulsz meg", hogy kibeszéled a bajaidat, az csak egy része a terápiának, a hangsúly magán a terápiás kapcsolaton van, nagyon nagy részben azon múlik a siker. Persze ez nem 5 perces folyamat, akár évekig is eltarthat, de hosszú távon ez, és csak ez hozhat sikert.

(Ha bp-i vagy, tudok ajánlani olyan helyet, ahol csoportban és egyénileg is kezelnek bordereket.)

"Teny, hogyha 2-3 eves korig nem alakul ki egy anya-gyerek kapcsolat akkor soha nem lesz kepes az illeto normalis kapcsolatokat kialakitani." - De, a terápia az pontosan erre való.

Szerinted egy NEM SZAKEMBER el fogja viselni valaha is, hogy egyik pillanatban rajongasz érte, másik pillanatban meg ott rúgsz belé, ahol tudsz?

És szerinted neked milyen kapcsolatod lesz a saját gyermekeddel? Mit fogsz neki továbbadni?

Ugyanis a kötődési problémákat szépen adjuk tovább a saját gyerekünknek, mert hozzá sem vagyunk képesek kötődni...

Tapasztalatból beszélek, nekem van gyermekem, és én MIATTA döntöttem a terápia mellett. Lehet ilyen-olyan megoldásokat keresni, de hosszú távon csak szakember tud segíteni, bárki bármit is mond.

Engem annak idején az anyakomplexusos borderline csinált ki.

Ha engem kérdezel: párkapcsolati analfabéta mind, és csak annak való ilyen "partnernek", akinek nem fáj, ha egyik nap szeretik, házasságot igérnek másnap meg a semmiből otthagyják.

Hát valami szintén pszichiátriai beteg lehet maximum a társad. Egészséges ember életét ne tedd tönkre, hanem add meg az esélyt, hogy boldogságban élhessen egy egészséges emberrel.

Amiket tudok róluk: kóros hazudozók, és a legváratlanabb helyzetben hagyják magára a másikat.

Inkább kezeltesd magad.