Ha megtudnád, hogy a saját gyermeket szenved, de nem hagyja hogy segíts mit tennél?

Jobb, ha nem mesélem el a sztorimat, úgy látom gyenge az idegrendszered, azonnal megőszülnél :) Meg azt is látom, hogy érdemben túl sok nem jutott be a mondanivalómból, olvasd még el párszor az első kommentemet.

A "mi van veled, mi a baj" nem jó kérdés. Legalábbis ha magamból indulok ki. Nekem baromira fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi a bajom, és egy idő után irtó irritáló volt ezeket a kérdéseket hallgatni, főleg, hogy ha akartam, sem tudtam volna válaszolni rá.

Ennyi infó alapján nem tudok többet mondani. Te az anyja, vagy apja vagy? Együtt éltek a másik szülőjével? Testvérek vannak? Egyáltalán a gyerek hány éves és milyen nemű? Más probléma esetleg van vele? (Iskolakerülés, nem jól tanul, drogozik, stb.)

Áhá, akkor erről is fújhat a szél. Attól, hogy azt mondja nem, még bánthatják most is. De ha nem bántják, az is hagyhatott maradandó nyomot az egész önbecsülésében. Velem is így kezdődött.

Nem is tudom, ezen hogyan lehetett volna segíteni... Igaz, átírattak másik iskolába, de mivel addigra az önbizalmam a béka segge alatt volt az előzőek miatt, ott sem tudtam beilleszkedni, és így minden kezdődött elölről, ördögi kör. Csak általános iskolából megjártam 4-et. Plusz bennem anyám is ezt erősítette, soha nem hallottam tőle, hogy okos lennék vagy ügyes, mindig csak azt emelte ki, hogy rossz vagyok, ügyetlen és csúnya. És hiába tudom azóta az eszemmel, hogy ez nem így van, képtelen vagyok elhinni. Szóval ha ez a probléma, akkor valahogy az önbizalmát kellene családon belül vagy külső segítséggel megerősíteni annyira, hogy ne hagyja magát bántani, és ne vegye fel a beszólásokat. Egy kamaszban nagyon mély nyomokat hagyhat bármi, ami felnőtt fejjel nem is tűnik fontosnak.

Komolyabb bántalmazás nem érhette? 15 évesen megerőszakoltak, nem mertem elmondani anyámnak, aztán amikor mégis elmondtam, nem hitte el. Ezt azóta sem sikerült 100%-ban megbocsájtanom neki.

Én nem értem mire jó ez. Összekaszabolja a kezét a semmi miatt! Mindent megkap , nincs tablet se 200000 forintos telefonja de nem is vágyik rá, de ezen kívül jó élete van. "

Nincs jó élete.

Tipikus "felületes szülő"-gondolkodás, amikor valaki azt hiszi, hogy azáltal, hogy anyagilag jólétet teremt a gyerekének, és azt látja, hogy jól teljesít az iskolában, "minden rendben van".

Aki vagdossa magát, azokkal bajok vannak. A gyereke nagyon mély depresszióban van.

Kitalálom: Ön az anyuka, aki aggódik. Mi a helyzet az apával, ő hogy áll ehhez?

"Persze,hogy próbálok vele beszélgetni megkérdezem mi van vele van a valami baj és ehhez hasonló dolgok. De ő mintha észre se venné és megy a szobájába és otthagy minket. "

20 éves vagyok, depressziós, és ugyanezt szoktam csinálni. Megmondom, miért.

Azért, mert:

A szüleim nem értenének meg, mert nem ismernek eléggé. Próbálnak megérteni, de sokkal több időt és energiát kell ráfordítani valakinek a megismeréséhez. Nem tudnak a dolgaimról, nem tudják, hogy én neten segítséget keresek, hogy milyen gondolataim vannak, hogy miket írok, hogy milyen pusztító harag van bennem, stb. Nem gondolatolvasók, de a jeleket évekkel ezelőtt észrevehették volna. Túlságosan nem ismernek, és ez azért van, mert nem akartak eléggé megismerni. Nekem meg kellett tanulnom beszélni az ő nyelvüket, de őket sosem érdekelte az enyém. Nem tudnak "fiatalosan" gondolkodni, egy mai zenekart sem ismernek, és nem tudják, milyen, amikor egy 20 éves zavart fiú pl. féltékeny, vagy úgy érzi senkinek nem kell, esetleg úgy, hogy értéktelen az élete. Ezeknek így nincs súlya, ahogy leírom, mert sajnos nem tudok mindent így, szavakkal kifejezni. Amit erre a szüleim szoktak adni, azok homályos közhelyek "bízz magadban! (hogy? ) minden rendben lesz! (miért? miért törvényszerű, hogy "minden rendben lesz"? ez nem egy amerikai film, ami mindig happy enddel végződik. Az életben vannak beteg emberek, akik belehalnak a betegségükbe, vannak olyanok, akik megkeserednek, megőrülnek és olyanok is, akik öngyilkosok lesznek), "nagyon értékes vagy!" (akkor miért van az, hogy még csak barátkozni se nagyon akarnak velem az emberek?), szeresd magad!, stb. Ezeket ilyen színes, csilivili "Vedd a kezedbe az életed!"-típusú olcsó önfejlesztő könyvekben látják. Egy gyerek nem ezáltal fogja megérteni magát, hanem a pszichológia által. Pl. többet érne, ha megmutatnák Ericsson személyiségfejlődési elméletét. A közhelyes, indokolatlan dicséretek szerintem semmit nem érnek.

Bennem olyasféle gondolatok vannak, hogy tesiórán totál melléütöttem röplabdánál, erre mindenki elkezdett röhögni, a tesitanár szintén tódította, megalázva éreztem magam; focin beszólt valami durvát az egyik gyerek, és sosem tudtam megtorolni; őszintén szeretek egy lányt és azt látom, hogy egy szőrös kis majom gitáros baromhoz megy végül, akin látom, hogy mennyire képmutató, mennyire megjátssza az érzékeny széplelkűt, pedig valójában egy beképzelt kis rohađék; azt érzem egész életemben, hogy álarcokat veszek fel, hogy nem az igazi önmagamat mutatom, és ezért nem szeretnek; úgy érzem, nincs értelme az életemnek, mert senkinek nem kellek, stb. Namármost amikor hazajön egy gyerek, és ezek a gondolatok ott kavarognak a fejében, és erre egy szülő megkérdezi, hogy "Mi a baj?", nem lehet egyszerűen mit válaszolni, mert nem olyan egyszerűek a dolgok, mint ahogy képzelik. Apám bunkónak tart és azt hiszi, neki van igaza, ha nem "fut utánam", mert becsukom az ajtót és nem akarok vele beszélni; holott arról van szó, hogy egyszerűen nem értené meg, és tudom, hogy egy idő után úgysincs türelme hallgatni. Akkor minek kezdjek bele? Az ő mindennapi gondolatai a saját élete és munkája körül forognak, nem bír átváltani az én nyelvezetemre. Látom rajta, hogy nem is érti, mit mondok, vagy félreérti, vagy teljesen elbagatellizálja. Ami sértő.

És még valami: úgy gondolom, ez nem az én hibám. Nekik kellett volna időben megtanulni hogy hogyan kommunikáljanak velem, bizalmi légkört kiépíteni. Ez nem a gyerek dolga, aki 14-15 évesen kezd valósan látni, felfogni dolgokat, hanem a felnőtté, aki mögött már egy fél élet van. És igenis meg kell harcolni a gyerek bizalmáért, tökmindegy, hányszor csapja rád az ajtót. Nem azért teszi, mert bunkó, és baja van veled. Nem rólad szól, ezt kéne minden értetlen szülőnek végre megértenie. Nem róluk szól a történet. Hanem róluk, mert kétségbe vannak esve, mert egyedül maradnak, és aki nem képes őket megérteni, attól nem várnak segítséget és elzárkóznak. Ugyanúgy, ahogy Ön se kezd el valószínűleg az utcán odamenni emberekhez és tanácsot kérni tőlük. Az emberek elrejtik a problémáikat azok elől, akik nem bizalmasaik. Én sem fogok megnyílni az apámnak, akin azt látom, hogy ha túl sokat beszélek neki a problémáimról, elege lesz, mert ő nem akar ennyi "negatív szarságot" hallgatni, szerinte annyi az élet, hogy "örüljek, hogy luk van a fenekemen", és aki szerint csak beképzelek mindent magamnak. Aki nem érdemli meg a bizalmat, az nem kapja meg. Én már belenyugodtam, hogy az apámtól ilyen lelki dolgokban nem tudok segítséget kapni, nem is beszélek vele már ezekről. Ha ő úgy dönt, hogy nem rá tartozik, akkor nem rá tartozik. És továbbra is azt mondom, hogy nem a gyereknek kell rohangálnia a szülő után.

Úgy hallottam, hogy a gyerek-szülő konfliktusoknál mindig a szülő az, akinek a hibájából ezek létrejönnek. A gyerek csecsemőként kezdi a szülő-gyerek viszonyt, tiszta lappal, a felnőtt viszont döntés- és cselekvőképes, felelős emberként. Az ő kezében van az irányítás. Abból, amit Ön írt, én úgy gondolom, hogy nem ismeri eléggé a lánya életét. Simán lehet akár az is, hogy drogozik. Sok szülő elképesztően vak, és amíg nincs a gyerek fejére írva, hogy "depressziós vagyok, drogozom, szeretethiányom van, jó lenne, ha néha éreztetnétek velem, hogy számítok", semmit nem vesz észre.

Én az Ön helyében a következőt tenném: bemennék a szobájába és azt mondanám, hogy tudom, hogy kétségbe van esve, és tudom, hogy azt hiszi, nem értem meg, mert én is voltam kamasz, de mivel szeretem, és nekem ő a legfontosabb, és szülőként mindent meg akarok tenni érte, hogy rendbe jöjjön, addig nem fogok elmenni, amíg nem tudjuk megbeszélni a dolgokat. Én, ha azt látnám, hogy a szüleim ténylegesen megpróbálnának 20 éves fejjel gondolkodni és picit kilépni a saját fejükből, és elképzelni, mit érez egy kamasz, akinek nem a kocsija meg a fizetése, hanem a világban elfoglalt helye, identitáskeresése, és a másik nem körül forognak a gondolatai, akkor meg tudnék nyílni nekik. Ugyanis én nem voltam soha 50 éves, viszont ők voltak 20 évesek. Bár néha vannak efelől kétségeim.

"Beszélgettek? Ismered egyáltalán a gyerekedet? Vagy csak meló után hazaérve hullafáradtan és idegesen megkérdezed, mi volt a suliban, aztán elvonultok mindketten a magatok kis világába?"

Tökéletes megfogalmazás. Pont ugyanerről írok én is. A szülő a nap végén megkérdezi, hogy "mi volt ma a suliban?", de közben

1. nem ismeri az osztálytársaimat, évfolyamtársaimat, így elég nehéz történetet mondani

2. nem tudja melyik osztályba járok pontosan

3. nem ismeri a tanáraimat

4. nem ismeri, hogy általában milyen egy suliban a légkör, mik foglalkoztatnak minket és engem

úgyhogy erre egyszerűen nem lehet válaszolni. A másik az, hogy látom, hogy csak úgy megszokásból kérdezi, közben fél szemmel a tévét nézi, és csak akkor kíváncsi a válaszra, ha az rövid, nem bonyolult és nem negatív. Mert ellenkező esetben elege lesz, és elküld vagy elmegy, hogy ne fárasszam.