Sikerélmény nélkül, határozottság nélkül mi értelme van élni?
20 éves vagyok és nem tudok élni. Bárhova megyek, rosszul érzem magam. Tucatnyi szakembert, tanácsadó barátot felkerestem már, de úgy érzem, hogy nagyon mélyen gyökereznek a bajok. Először is, kamaszként rengeteget szekáltak, összeszedtem egy csomó lelki sérülést, komplexust, és azt hiszem ott kezdődött az, hogy nem tudtam konfrontálódni. Azóta nem bírom kezelni az olyan helyzeteket, amikor harcolni kell, belém kötnek, stb. Vagy töketlen nyuszi módjára meglapulok, vagy átmegyek idegbetegbe és olyan szinten túlreagálom, hogy semmiképp ne legyek nyuszi, hogy azzal csak még rosszabb lesz. Azután itt van az, hogy baromi bezárkózott életet élek, aki kevés barátom van, az is sorra elfordul tőlem és nem éltem ki magam soha. Nincs társasági rutinom és állandóan hülyeségeket csinálok. Minden emberben ellenséget látok, ha kedvesek hozzám, mindig gyanú fog el. Magamhoz rohadt szigorú vagyok.
Arra is rájöttem, némi segítséggel, hogy túlságosan függök a szüleimtől. Állandóan felnőttekhez rohangálok tanácsért, legyen az szülő, idősebb barát, vagy szakember.
A szerelem egy külön fejezet lehetne az életemben, ugyanis valahogy nem bírom kezelni a lányokat sem és ők sem mutatnak irántam semmi érdeklődést. Emiatt, valamint a már említett sérelmeim miatt pedig egy általános, világromboló, őrjöngő düh van bennem mindazok iránt, akik az én koromban flegmák, nagyképűek és tudnak csajozni.
Döntésképtelen vagyok és nem tudom irányítani az életemet. A legfontosabb döntéseket egyszerűen nem akarom meghozni, inkább elfutnék minden elől.
Végül: kamaszkorom óta tele vagyok testi bajokkal. Hosszú a lista, az ízületeim rosszak, mindenem ropog, minden hajolgatásnál fáj valamim, a hátam rendszeresen megfájdul, a torkommal már több, mint fél éve szenvedek, mert kétoldalt állandóan fáj, most egy urulógiai problémám is van, és általában a legkülönbözőbb helyeken fájdul meg ez-az.
És komolyan azon gondolkozom, hogy kell-e nekem így élni. Tudom, hogy sokan irigyek rám, mert nagyon jó lehetőségeim vannak, de ők csak kívülről látnak, nem látják azt az oldalamat, aki mindig magányos és nem tud semmit kezelni. Tegnap az jutott eszembe, hogy ennyi testi bajt egyszerűen időm sincs megoldani. Meg egyáltalán mi a f***ért vannak nekem ezek, amikor annyi egészséges fiatal van! Én is az voltam és elegem van abból, hogy olyan a testem, mint egy nyúzott öregemberé.
És így akkor most minek éljek? Már azon kívül, hogy a szüleimet ne tegyem tönkre. Komolyan nem félek attól a gondolattól, hogy elalszom, és másnap nem kelek fel. Szégyellek élni. Szégyellem, hogy nincsenek barátaim, hogy egyedül nem tudok megoldani semmit, hogy nincs semmi elképzelésem az életben...
válasza:Nem tudlak megcáfolni, mert még mindig magamra ismerek az esetedben. Szinte teljes mértékben így éltem én is meg végig a gyerekkoromat, kamaszkoromat és most a fiatal felnőttséget.
Óvodába már bántottak, nem a gyerekek, hanem a kedves óvónők. Ott már azt vártam hogy mehessek iskolába, mert ott biztos jobb lesz. Általános iskolában folyamatosan naponta belém tapostak a társaim, néha még a tanárok is. Ott azt vártam, hogy majd a középiskolába jobb lesz. Mindenki azt mondta, hogy ne aggódjak, nem vesznek fel oda minden hülyét.
Tévedtek.
Középiskolában végig szenvedtem, talán a 4. év nem volt annyira szörnyű, mint a többi, de azért az is igencsak mocskos volt. Aztán úgy voltam vele, hogy na majd az egyetemen. Oda aztán tényleg nem vesznek fel minden hülyét. Tévedtem :D
Itt is ugyanolyan hülye emberek vannak, mint bárhol máshol. Semmi nem változott, maximum a fizikai bántalmazás szűnt meg, ugyanakkor az esetleges lelki megpróbáltatások lazán felvették a versenyt a régi rossz dolgokkal.
Nekem annyi szerencsém volt, hogy amíg jártam orvoshoz, egész jól ment a tanulás, elvoltam a barátaimmal, még egy lányt is sikerült megismernem, akivel azóta is együtt vagyok sőt, össze is költöztünk, és immáron második éve lakunk együtt :)
Ennek ellenére én is úgy érzem magam, ahogy te. Sőt, most kezd megint nőni ez az érzés mert már csak néhány tárgy van hátra, mégis ezek a legnehezebbek és folyamatosan olyan érzések gyötörnek, mintha próbálnának felgáncsolni folyamatosan. Egyre kilátástalanabbnak érzem az egész életet.
Azt tudom csak mondani, hogy keress meg egy szakembert, aki segít. Akár kognitív viselkedésterápiával, akár akármivel. Ők tudnak segíteni feldolgozni a régi problémákat. Hidd el az a gyerek még mindig benned van, csak nem mer előjönni. Bennem is bennem van és ezt onnan tudom, hogy néha előjön és akkor általában nagyon jól érzem magam. Felszabadult vagyok és vidám. Máskor viszont van hogy legszívesebben felkötném magam. Nehéz az élet. Főleg akkor, ha nem sok ember van akinek elmondhatsz mindent, és segít...
válasza:én is ezt akartam írni mint az utolsó kognitív viselkedésterápiával kellene ezeket a téves berögzült gondolatokat megváltoztatni.
ha van a közeledben ilyen terápiára lehetőség mindenképp menj el
válasza:Én annyival egészíteném ki, hogy a kognitív terápia nem abban segít, hogy túl tudj lépni ezeken az érzéseken, hanem hogy kordában tudd tartani őket. Én megjártam jópár szakembert, aztán végül is aki segített, az hipnózissal dolgozott. A kognitív terápia megtanít kezelni, ami benned van, de attól még ugyanaz lesz benned. Nem kicseréli a "rossz beidegződéseket", hanem felépít melléjük másokat, amik jobbak. Ez a hipnoterápia dolog ez az eredeti rossz beidegződést rajzolja át.
Akihez én jártam, szerintem őt kéne megkeresned, itt eléred:
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!