Hogyan tudnék segíteni magamon?

Nem emlékszem sokra kiskoromból. Sokat voltam egyedül. Sosem éreztem igazán fontosnak magam vagy, hogy nagyon szeretnek. Valahogy mindig nővérem volt előtérben én csak a háttérben húzódtam meg. Példának tekintettem, mindenben sikeres volt, persze tett érte, de úgy értelmeztem, hogy engem nem dicsérnek, kevesebbet érek és felesleges azzal próbálkozni, hogy a nyomába érjek. Nem tekintettem egyenrangúnak magunkat, többre tartottam őt magamnál. Nagyobb, idősebb mindig előrébb van, előbb ér el bármit is az életben, előbb talál társat, munkát, előbb lesz gyereke, nem áll felette senki aki mellett kisebbnek/kevesebbnek érezné magát és elnyomottnak. Aki így érzi magát az erősebben fejezi ki az érzéseit, könnyebben lesz hangulatember, ideges, sértődékeny, túlérzékeny, önbizalom hiányos, szégyellős, mindent felnagyít, hogy figyeljenek rá, hangosabb, hisztisebb, hogy ő is érvényhez jusson, őt is meghallgassák, ő is számítson.

Egyedül éreztem magam, mivel nem éreztem egyenrangúnak magunkat nem is éreztem, hogy bárki megértene vagy közel engedhetnék embereket akikben megbízhatok, beszélgethetek. Mindig ő volt a beszédesebb nyilván mert idősebb, szép lassan elszoktam a beszélgetéstől, emberi kapcsolatoktól, mintha kimaradt volna a szocializálódás időszaka. Még most is azzal cseszegetnek, hogy keveset beszélek meg visszahúzódó, félénk vagyok.

Egész kiskorom óta egy társat szerettem volna. Szerelmes voltam egy fiúba akibe egy barátnőm is. Később kiszeretett belőle a barátnőm utána viszont a fiú lett oda érte. Ez tartott 4 évig, 2 évig nem is láttam de még utána is felkavart ha hallottam róla. Aztán megismertem egy fiút a strandon, nagyon jól elbeszélgettünk, jól éreztük magunkat, nem mertem megbízni benne és nem adtam meg a számom. 2 év után újra találkoztunk véletlen, tudtam, hogy van már barátnője, mégis oda mentem hozzá, hogy elutasítson, csak, hogy tudjam megpróbáltam és ne hibáztassam magam később évek múlva, hogy mi lett volna ha.

16 évesen talált barátot nővérem, 9,5 évig együtt voltak, ide is költözött rögtön az elején a fiú, ami nem zavart. Soha nem volt ezzel problémám, viszont elvártam volna, hogy nekem is ezt ossza az élet, hogy fiatalon megismerjek valakit akivel együtt éljük le az életünket. Ez az ideálképem megváltozott részben azzal, hogy szakítottak, ők voltak az álompárom, a bizonyíték, hogy létezik ilyen csoda, hogy fiatalkortól kedve sokáig tart, akár egy életen át, másrészt viszont azért mert beleszerettem egy fiúbarátba aki nem viszonozta. Neten ismertem meg 2 évvel ezelőtt, nagyon nem voltam rendben magammal, gyűlöltem magam a testem miatt, duci voltam kis mellekkel. Mára már lefogytam és megnagyobbíttattam 75/B-re, már elégedett vagyok velük. Írtam egy netes naplót, megtalálta, akkor nem igazán bíztam benne, hogy belém szerethet később azok után amiket olvasott. Közben beszélgetett másokkal is és mire rávettem volna magam a találkozásra addigra képbe került más lány akivel összejöttek. Azt szerettem volna, hogy olyan állapotban ismerjen meg amikor belém szeret. Kizárólag kapcsolati szándék miatt ismerkedtem, aztán elkezdett barátként is sokat jelenteni, annyira, hogy nem tudtam elengedni hiába nem nézett rám úgy. Titokban mindig vártam, hogy észrevesz, reméltem azért szeretne talizni, hogy megcsókoljon, elmondja, hogy velem szeretne lenni.

Második barátnője nagyon durván átverte (bár mindegyik lánynál fájt végignézni ahogy bántak vele és belül ordítottam, hogy miért nem vesz már észre amikor én megbecsülném), megismert egy gátlástalan szexhiányos szutykot akinek viszketett neki és rámászott ingyenku.rva módjára, volt képe kihasználni, hogy maga alatt van. Részegen megírtam neki mi a véleményem róla. Aztán azt hazudta az a lot.yó, hogy miatta nem dugta meg, de hazugság volt. Akkor pokolian éreztem magam, ekkora fájdalmat nekem még férfi nem okozott, mintha megcsalt volna. Azóta kiábrándultam a férfiakból, bármelyik ösztönlénnyé válik és gondolkodás nélkül megcsalná a barátnőjét ha egy ilyen szutyok rájuk mászik.

Megszakítottuk a kapcsolatot többször is, egyik ilyen kapcsolatmegszakítás előtt úgy alakítottam, hogy legyen esélyünk együtt tölteni 2 hétvégét. Nem vesztegettük az időt. Első hétvégén nem gondoltam rá, hogy lesz is valami, aztán annyira felhúzott, hogy második hétvégére nem bírtam magammal, felkészültem, szexi ruhát vettem fel stb.

Jött azzal, hogy felkavarta ez meg nem is értem mi volt a baja, lényeg az, hogy úgy döntött szakítsuk meg a kapcsolatot. Mobilon nem tudtam elérni, meg sem tudtuk beszélni normálisan, azt hittem felvágom az ereim annyira kínlódtam tehetetlenségemben.

Megismertem valakit neten aki tartotta bennem a lelket, nagyon sokat jelentett a törődése, nem tudom hogy bírtam volna ki ha nem segít át ezen. Vele sem voltunk együtt, nem alakult ki a szerelem egyik részről sem, de más alakult. Aztán végül vele is megszakítottam a kapcsolatot, úgy éreztem nincs rám szüksége.

Előtte más is volt akivel taliztam, bár nem akartam, nagyon ki voltam szerelmem miatt és nem érdekelt már semmi. Úgy gondoltam ha kavart azzal a szutyokkal akkor nekem is szabad. Már nem csak a szám volt nagy, hogy ri.banc leszek, bár nem feküdtem le vele, azt sem akartam, hogy megcsókoljon.

Most is vannak akikkel beszélgetek, mi alakul még azt nem tudom. Találkozgatok majd velük és meglátom. Nem tudom már mit keressek, komolyat vagy csak hagyjam ami alakul.

Benne láttam a jövőm, életem szerelmének gondoltam, a tökéletes férfi, nekem ő megfelelt volna minden szempontból pedig az elvárásaim elégé magasak. Vagyis egy átlagos tetszel, szimpi vagy kapcsolatocskához magas. Nekem egy kapcsolat szerelemmel indul és éreznem kell, hogy ő kell és senki más, ezt éreztem nála. Másnál szerintem nem érezném így vagy ha így is érezném lenne haszna? Viszont szeretne? Mellettem maradna egy életre?

Nem akarok megint ennyire függeni valakitől, de olyan szintű kapcsolatot amire vágyom az függést igényel. Inkább egyedül vagyok, mint olyan mellett akivel nem vagyok elégedett és aki mellett másra is vágynék. Mellette nem volt másra szükségem, ő volt a legőszintébb barátom, szerelmem, jövőm, lelkitársam, az egyetlen aki mellett teljesen megbékélt a lelkem és akivel mindent megbeszélhettem, nem volt olyan amit nem mondhattam volna el neki és reméltem, hogy ő is így érez, hogy ennyire megbízik benne ahogy én... Annyira bíztam benne, hogy egy életen át együtt leszünk, legalább úgy, mint barátok és bármikor belém szerethet később, de nem tudtam elviselni, hogy minden más lányra úgy néz mint a világ csodájára rám meg sehogy. Sajnos tönkrement a barátságunk. Az egyik ami a legfontosabb volt az életemben. Mára már a szerelem nem tenne olyan boldoggá. Csak akkor ér valamit az életem ha ő a része. Onnantól ért valamit amikortól ő belépett és megszerettem. Képtelen vagyok már ennyire őszinte lenni bárki mással, ennyire mindent elmondani ahogy neki tettem. Talán ez volt a probléma, túlságosan megismert és úgy látott ahogy voltam, lecsupaszítottam a lelkem, részemmé vált, átjárt akár a füst, túl sok rosszat látott, túl reálisan. Szerelem meg semmi más csak egy nagy rakás illúzió. Elrontottam az őszinteségemmel és kevésbé voltam érdekes.

Azzal küldök, hogy megtanuljak beszélgetni, nevetni, amikor sírni lenne kedvem, és várjak.... hátha egyszer megtalálom azt a férfit aki tényleg életem szerelme lesz, de ebben annyira kételkedek. Nem érzem úgy, hogy lenne rajta kívül más életem szerelme. Ha ő nem része az életemnek akkor semmi sem számít, nem lehetek akkor boldog.

Fogalmam sincs mit kezdjek az életemmel, hogyan tovább...