Hogyan tehetném túl magam egy barátom elvesztésén?

Igazából nem is tudom, hogy megérdemli-e a barát jelzőt...

Tehát még minden általánosban kezdődött. Lett egy ún. legjobb barátnőm. Én mindig csak másodhegedűs voltam, kötelességem volt minden baromságát és nyavajgását elviselni, különben a "nem leszek a barátnőd" fenyegetések hangzottak el. Én sem voltam éppen egy angyal, sőt, mocskosabbnak is érzem magam nála. De azért voltak szép pillanatok is. Nyolcadikra már nagyon látszott, hogy széthúzunk, ő erre, én arra. Az osztályban nem szerették sokan a hisztis természete miatt, ezért neki célja volt kikerülni ebből a lenézett státuszból és úgymond 'nagymenőstílust' felvenni.

...Pedig mi "örökké barátok leszünk". Nem így lett.

Kijártuk a középsulit, azalatt egy szót nem váltottunk egymással, sőt még csak köszönőviszonyban sem voltunk. Úgy tűnik, én végleg kiléptem az életéből. Közben elköltöztem, a sulit is máshol fejeztem be. Az én emlékeimből semmit sem kopott, szinte minden nap gondolok rá. Van, hogy vele is álmodom. Miért? Szabadulni akarok tőle. Nem tudom miért ivódott így bele az életembe, még ezek után is, de már elegem van belőle, szinte kezdek belezakkanni...