Hogyan hozhatom helyre az elrontott életemet depressziósan? (31/N)

Érettségit leszámítva sajnos nincs papírom semmiről, ezért nem akarnak alkalmazni sehol.

Nyár eleje óta folyamatosan keresem a munkát, több, mint 400 helyre jelentkeztem, kb. 30 interjún vettem részt, de továbbra sem kaptam munkát. Sajnos csak érettségim van, évekig árufeltöltőként dolgoztam. Saját magam jöttem el, részben mert besokalltam, hogy semmibe vettek, részben pedig mivel az egyik visszatérő vásárló (férfi) már több, mint egy éve zaklatott. Erről tudott a vezetőség is, de semmit nem tettek. Úgyhogy már fél éve nincs munkám. Vidéki megyeszékhelyen lakom, itt még bolti eladói állás is alig van, és arra a kevésre is több száz jelentkező repül rá. Budapestre felvennének ugyan, több ajánlatot is kaptam onnan korábban, köztük irodai munkát is, de nem tudok felköltözni, mivel pénzem nincs, hitelem viszont sajnos akad. A szüleim nem segítenek, máshoz nem tudok fordulni, barátaim nincsenek.

Mivel elszúrtam a saját életemet, ezért végtelenül gyűlölöm magam, csaknem minden nap azt kívánom, bárcsak sosem születtem volna meg. Az élet számomra nem ajándék. Akadtak ugyan szebb pillanataim az egyetemi éveim alatt, de azt leszámítva 90%-ban csak sírtam, szenvedtem és gyűlöltem a puszta létezésemet is. Gyengébb pillanataimban kékre-zöldre verem a testemet és véresre karmolom a végtagjaimat. Az öngyilkosság gondolata csaknem napi szinten felmerül.

Nyár vége óta járok pszichiáterhez, ő ADHD gyanúját állapította meg, beutalót is kaptam a helyi ambulanciára. Időpontot viszont sajnos nem tudtak adni, azt mondták, év végén érdeklődjek. Személyesen és telefonon keresztül is próbálkoztam, még a háziorvost is bevontam, hátha, de mindkét esetben elhajtottak a beutalómmal együtt. Sajnos pénz híján csak havi 1 alkalommal tudok járni, így nagyon lassan haladunk. Sokkal lassabban, mint amire szükségem lenne.

Az interjúztatók mellett sajnos csak a szüleimmel találkozom napi szinten, az emberi kontaktusom őket leszámítva gyakorlatilag nulla. A szüleimmel élek, akiknek megvan a maguk problémája és csak púp vagyok a hátukon. A legkevésbé sem kedvelnek, állandóan kiabálnak velem, néha meg is ütnek, belém csípnek, stb. Szívesen elköltöznék albérletbe, de pénzem nincs rá, ők pedig nem adnak. Tudnának, de kockázatosnak vélik, tekintve, hogy semmilyen használható végzettségem nincs és úgy vélik, hogy még mélyebbre taszítanám magam az adósságba azzal, ha hitel mellett még az albérletet is fizetnem kellene.

A hobbijaimmal sem tudok foglalkozni, annyira rá vagyok stresszelve arra, hogy miből fogom tudni kifizetni a következő hónapban a számláimat, meg úgy egyáltalán, hogyan fogom tudni helyrehozni az elszúrt életemet. Tudom, a munkával kellene kezdenem, de nem akar összejönni. Egyrészt óriási a túljelentkezés és az álláshiány, mindazonáltal az interjúztatók is érzik rajtam, hogy nem vagyok jól mentálisan, nem találom a helyem a világban. Hiába mosolygok, nézek utána az adott cégnek, hiába böngészek állásinterjús tippeket, önismereti, pszichológiai könyveket, gyakorlatba nem tudom hatékonyan átültetni az olvasottakat.

Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem jutok munkához, pénz híján meg nem tudom folytatni a pszichoterápiát (külön pszichológusra is szükségem lenne), nem fogom tudni képezni sem magam. Az ingyenes, támogatott képzések idén már nem indulnak a környékünkön, egyetemen is leghamarabb jövő ősszel tudnék kezdeni.

Annyira szeretném helyrehozni az életemet, de nem tudom, hogyan lehetne ebből a gödörből kimászni, az öngyilkosság gondolata is egyre gyakrabban kísért, érzelmi támaszom egyáltalán nincs, mivel nem tudok koncentrálni a stressz és a kilátástalanság miatt, ezért a hobbijaimat sem tudom űzni, a saját szüleim is csak megtűrnek és rendre a fejemhez vágják, hogy életképtelen, értéktelen lúzer vagyok.

Hogyan lehetne ebből kilábalni? Mit tegyek, hogy ne gyűlöljem magam, még akkor is, ha jogos? Úgy érzem, ha mentálisan legalább nagyjából rendben lennék, az sokat segítene, de a szüleim szerint semmi komoly gondom sincs, “csak” annyi a bajom, hogy rossz a természetem/hozzáállásom és alapvetően el vagyok kényeztetve. Nekik is említettem már, hogy öngyilkosságon gondolkozom, de csupán annyit értem el vele, hogy leüvöltötték a fejemet. Attól tartok egyáltalán nem érzik a helyzet súlyát. Annyira vágynék az érzelmi-anyagi biztonságra, mentális stabilitásra, de nem tudom, hogyan teremthetném meg magamnak, ha egyszer a városomban nem hajlandóak alkalmazni.