Hogyan hozhatom helyre az elrontott életemet depressziósan? (31/N)
Érettségit leszámítva sajnos nincs papírom semmiről, ezért nem akarnak alkalmazni sehol.
Nyár eleje óta folyamatosan keresem a munkát, több, mint 400 helyre jelentkeztem, kb. 30 interjún vettem részt, de továbbra sem kaptam munkát. Sajnos csak érettségim van, évekig árufeltöltőként dolgoztam. Saját magam jöttem el, részben mert besokalltam, hogy semmibe vettek, részben pedig mivel az egyik visszatérő vásárló (férfi) már több, mint egy éve zaklatott. Erről tudott a vezetőség is, de semmit nem tettek. Úgyhogy már fél éve nincs munkám. Vidéki megyeszékhelyen lakom, itt még bolti eladói állás is alig van, és arra a kevésre is több száz jelentkező repül rá. Budapestre felvennének ugyan, több ajánlatot is kaptam onnan korábban, köztük irodai munkát is, de nem tudok felköltözni, mivel pénzem nincs, hitelem viszont sajnos akad. A szüleim nem segítenek, máshoz nem tudok fordulni, barátaim nincsenek.
Mivel elszúrtam a saját életemet, ezért végtelenül gyűlölöm magam, csaknem minden nap azt kívánom, bárcsak sosem születtem volna meg. Az élet számomra nem ajándék. Akadtak ugyan szebb pillanataim az egyetemi éveim alatt, de azt leszámítva 90%-ban csak sírtam, szenvedtem és gyűlöltem a puszta létezésemet is. Gyengébb pillanataimban kékre-zöldre verem a testemet és véresre karmolom a végtagjaimat. Az öngyilkosság gondolata csaknem napi szinten felmerül.
Nyár vége óta járok pszichiáterhez, ő ADHD gyanúját állapította meg, beutalót is kaptam a helyi ambulanciára. Időpontot viszont sajnos nem tudtak adni, azt mondták, év végén érdeklődjek. Személyesen és telefonon keresztül is próbálkoztam, még a háziorvost is bevontam, hátha, de mindkét esetben elhajtottak a beutalómmal együtt. Sajnos pénz híján csak havi 1 alkalommal tudok járni, így nagyon lassan haladunk. Sokkal lassabban, mint amire szükségem lenne.
Az interjúztatók mellett sajnos csak a szüleimmel találkozom napi szinten, az emberi kontaktusom őket leszámítva gyakorlatilag nulla. A szüleimmel élek, akiknek megvan a maguk problémája és csak púp vagyok a hátukon. A legkevésbé sem kedvelnek, állandóan kiabálnak velem, néha meg is ütnek, belém csípnek, stb. Szívesen elköltöznék albérletbe, de pénzem nincs rá, ők pedig nem adnak. Tudnának, de kockázatosnak vélik, tekintve, hogy semmilyen használható végzettségem nincs és úgy vélik, hogy még mélyebbre taszítanám magam az adósságba azzal, ha hitel mellett még az albérletet is fizetnem kellene.
A hobbijaimmal sem tudok foglalkozni, annyira rá vagyok stresszelve arra, hogy miből fogom tudni kifizetni a következő hónapban a számláimat, meg úgy egyáltalán, hogyan fogom tudni helyrehozni az elszúrt életemet. Tudom, a munkával kellene kezdenem, de nem akar összejönni. Egyrészt óriási a túljelentkezés és az álláshiány, mindazonáltal az interjúztatók is érzik rajtam, hogy nem vagyok jól mentálisan, nem találom a helyem a világban. Hiába mosolygok, nézek utána az adott cégnek, hiába böngészek állásinterjús tippeket, önismereti, pszichológiai könyveket, gyakorlatba nem tudom hatékonyan átültetni az olvasottakat.
Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem jutok munkához, pénz híján meg nem tudom folytatni a pszichoterápiát (külön pszichológusra is szükségem lenne), nem fogom tudni képezni sem magam. Az ingyenes, támogatott képzések idén már nem indulnak a környékünkön, egyetemen is leghamarabb jövő ősszel tudnék kezdeni.
Annyira szeretném helyrehozni az életemet, de nem tudom, hogyan lehetne ebből a gödörből kimászni, az öngyilkosság gondolata is egyre gyakrabban kísért, érzelmi támaszom egyáltalán nincs, mivel nem tudok koncentrálni a stressz és a kilátástalanság miatt, ezért a hobbijaimat sem tudom űzni, a saját szüleim is csak megtűrnek és rendre a fejemhez vágják, hogy életképtelen, értéktelen lúzer vagyok.
Hogyan lehetne ebből kilábalni? Mit tegyek, hogy ne gyűlöljem magam, még akkor is, ha jogos? Úgy érzem, ha mentálisan legalább nagyjából rendben lennék, az sokat segítene, de a szüleim szerint semmi komoly gondom sincs, “csak” annyi a bajom, hogy rossz a természetem/hozzáállásom és alapvetően el vagyok kényeztetve. Nekik is említettem már, hogy öngyilkosságon gondolkozom, de csupán annyit értem el vele, hogy leüvöltötték a fejemet. Attól tartok egyáltalán nem érzik a helyzet súlyát. Annyira vágynék az érzelmi-anyagi biztonságra, mentális stabilitásra, de nem tudom, hogyan teremthetném meg magamnak, ha egyszer a városomban nem hajlandóak alkalmazni.
- Először ebből a toxikus közegbol kellene kikerülnöd minél előbb, mivel a szüleid hozzáállása is rossz hatással van valószínű az állapotodra.
- A Budapestre való ingázás nem jöhet szóba esetleg? Nem tudom melyik vidéki megyeszékhelyről van szó. De némelyikről egész jó a feljutási lehetőség.
- Ha már van munkahely, akkor akár az elköltozes is szóba jöhet idővel. Keresni lakótársakat albérlet kereső oldalakon, hogy a költségeket meg lehessen osztani valakivel. Egy fizetésből egy albérlet fenntartása nehézkes lenne.
- Mentális állapotodra nagy hangsúlyt fektetni. Nem tudom államiba mik az ingyenes további lehetőségek, hátha vannak esetleg pluszba alkalmak. Háziorvossal lehetne egyeztetni talán.
Bízom benne, hogy hamarosan jobban leszel és sikerül ebből a helyzetből kikerülnöd.
Szerintem te most csak 1 szempontból utálod magadat, ami a pénzügyi helyzeted. A többivel mi lesz? Van hobbid, van hol laknod (akkor is ha a társaság nem a legjobb), nekem nem úgy tűnik, mintha minden tönkrement volna.
A hitel hülyeség volt, mielőbb fizesd vissza.
Amúgy meg először is kéne egy pasi neked aki rendbe tesz.
Először vállald be az ingázást. Létezik országbérlet amit a munkáltató 86%-ban áll, így nagyon olcsón el tudsz jutni dolgozni.
A pénzt tedd félre, csak az életbenmaradáshoz abszolút elengedhetetlen mértékben költs. Így néhány hónap alatt összegyűlik a kaució egy albérletre.
Vegyél ki egy albérletet, így az ingázás megszűnik.
Már helyre is jött az életed :)
Elhatározás kérdése az egész. Csak döntsd el és csináld végig! Ha az megnyugtatja a lelked, hogy beszélhetsz valakivel, itt vagyok. Volt aki azt mondta jobb vagyok mint egy pszichológus, bár nem vagyok az.
Igen, amíg dolgoztam legalább érintkeztem kollégákkal (őket többnyire kedveltem, még ha barátként nem is tekintettem rájuk), amíg tanultam, addig szaktársakkal, ezért nem kizárólag a negatív impulzus ért. Most meg a művi interjús bájolgást, elutasítás és ghosting követi egymást munkáltatói oldalról meg a szüleim szidalmai. Pozitív impulzus, sikerélmény gyakorlatilag nem is ért már hónapok óta.
Elkezdtem a japán tudásomat felfrissíteni, olvasni, de, mint mondtam, egyszerűen nem tudok belemerülni semmibe, mert folyton a gondjaimon kattog az agyam. A filmek, sorozatok is mintegy traumatizálnak, mert rendre azt látom, hogy még a legszerencsétlenebb főhősnek is jobb sora van, mint nekem. Szinte mindenkinek van legalább egy hű társa, barátja, párja, szerető rokonok, karrierje, stb., ami érzelmi támaszt és vigaszt, reményt nyújt számára a legnehezebb időkben is. Nekem nincs semmi pozitív érzelmi tartalékom, csak néhány ködös emlékem tanári elismerésekről, szerető nagyszülőkről, stb. Úgy érzem a legkisebb negatív impulzus is porrá zúzna, megsemmisítene, annyira instabil vagyok.
Felmerült, de az egész napom rámenne. Meg a legtöbb munkáltató (úgy 10-ből 9) elve fel sem vesz, ha meghallja, hogy vidéki vagyok, még akkor sem, ha a munkaidő lehetővé teszi az ingázást.
Facebookon benne vagyok több lakótárskereső csoportban, de munka és pénz híján egyelőre nem releváns a dolog.
Ingyen max. pszichiáter van, aki begyógyszerez. Akkor már inkább járok fizetőshöz (még ha nehéz is előteremteni a rávalót), legalább nála pszichoterápia is van, nem kizárólag gyógyszerrel akar tömni. Persze, van, hogy a gyógyszer is tud segíteni, de önmagában nem fogja megoldani a problémáimat.
Lehet kénytelen leszek bevállalni az ingázást, de ahhoz tényleg olyan munka és közeg kell, hogy ne utáljam. Sajnos jelen mentális állapotomban nem tudnék több mérgező közeget elviselni. Nem kell, hogy mindenki szeressen, de ha legalább egy valaki kedvel és maga a munka nem rosszabb, mint az árufeltöltés, az már számomra elég. Csupán ennyit szeretnék egyelőre, így is megkapom, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy válogassak.
A továbbtanulás mindenképpen tervbe van véve, de leghamarabb jövőre fogok tudni foglalkozni vele. Így év végén már a fű se nő, nem indul semmilyen ingyenes képzés a közelemben, fizetősre meg nincs most pénzem.
Annyira bánom, hogy az összes korábbi pénzemet a művészetbe fektettem, mert hiába élvezem csinálni, nem volt egy okos befektetés. :( De sajnos ebből már aligha fogok tudni előnyt kovácsolni.
#8
Azért az nem mindegy, melyik külföld, Etiópiában én mondjuk nem próbálkoznék :D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!