Túl nagy terhelés,pánikroham, nem bírom, mit tegyek?

Járok pszichológushoz+antidepresszánst is szedek. Eredetileg gyerekkori trauma miatt kezdtem el járni, nagyon mélyről indultam, és rengeteget fejlődtem.

Idén kezdem a levelező egyetemet munka mellett, egyedül lakom albérletben. Mosok, főzök, takarítok, dolgozni járok. Emellett ugye tanulni is kell majd. A munkában sajnos iszonyatos megfelelési kényszerem van, ami odáig vezetett, hogy pánikrohamot kapok. Úgy érzem nem értek a mnukámhoz, torzul olyankor az agyam, jön a debilitáló szorongás.

És Édesanyukámnak rosszindulatú daganat van a tüdejében, Apukám pedig már nagyon gyenge, idős.

Anya teljesen rám támaszkodik érzelmileg. Egyrészt teljesen bezárkózott, úgy érzem, hogy titkolja előttem az állapotát (akárhányszor kérdezem, mit mond az orvos, nem ad egyértelmű választ, terel, így kb. semmit nem tudok az állapotáról pontosan). Illetve minden nap hív, és kiönti nekem a szívét, de nem a betegséggel kapcsolatban, hanem az otthoni konfliktusok(más családtagokkal), stb, és igazából ventillál, tehát a tanácsom nem érdekli.

Úgy érzem, hogy ebbe az egész állapotba belebetegszem. Nem tudok enni, aludni, remegek. Megtanultam az autogén tréninget, festek, relaxálok, de egyszerűen azt érzem nem bírja a lelkem.

Nem tudom, mit tehetnék. Szerintem ez alapból egy nehéz helyzet egy "normális" embernek is; és most én vagyok ebben, aki lelkileg még nem gyógyult meg a súlyos gyerekkori traumákból, amit többek között apukám is okozott, viszont most már lassan neki is szüksége lenne a segítségemre.

A mai nap már ott tartottam, hogy nem bírtam kikelni az ágyból, majdnem összeestem.

Úgy gondolom, hogy keresnem kell valamit, ami hajt előre, de őszintén azt érzem, hogy elfogyott az enerdzsim. :)

Mit tudnék tenni? Hetente járok a pszichológusomhoz, aki amúgy egy csoda, gyerekkorom óta ő az 5. vagy 6., és az egyetlen, aki bevált. Viszont az alkalmak közötti időt kb túlélésként élem meg.

Egyetemen nem halaszthatok, munka miatt kötelező, vagy kirúgnak.