Elegem van. elég volt?!

Hát igen, magyar egészségügy...

Utána olvastam, ezt a betegséget hogy szokták kezelni.

"Többféle technika hatékonynak bizonyult, ilyen például a különböző hányással kapcsolatos videók megnézetése a beteggel, hipnózis, fokozódó hányinger keltése több alkalommal, hosszabb időn keresztül, szisztematikus viselkedésterápia, hányáshoz kötődő ingerek megközelítése, és pszichodinamikus terápiák is."

Én ezek alapján azt tenném, hogy hányós videókat néznék napi 0-24, jól berúgnék néha, hánynék, hányatnám magam józanon is, persze odafigyelve a dehidratálás elkerülésére.

A lényeg: hozd közelebb magadhoz ennek a természetes folyamatnak a jelenségét. Ne legyen annyira démonizálva. Legyen a barátod, ne az ellenséged. Olvass utána, tanulmányozd a folyamatot, értsd meg a miértjét, rángasd le magad mellé a maga természetességében.

Egy példa: én fostam a pókoktól. De úgy rendesen, betegesen, az átlag embernél is jobban. Ha csak megláttam egyet akár egy képen elindult a pánikreakció szorongás, maga a látvány elviselhetetlen volt, borzasztó. Számítógépes játékokban is, megláttam, rosszul voltam, féltem, rettegtem, az elmém elsötétült, tehát érted. Arachnofóbia a kő kemény fajtából...

Na én erre mondtam mindig azt: ha Ausztráliában vagy dél-Amerikában élnék, ahol tarantulák laknak én írnék ki ilyesmiket mint most te, az 100%.

Sőt, el se merném hagyni a bevehetetlen atombunkernek megépített házamat. Ahova persze ha betévedne egy pók rágyújtanám az egész házat.

Engem zavart, hogy így érzek.

A tarantuláknak a látványa is elviselhetetlen volt a számomra.

Tudod mit tettem? A szakértőjévé váltam a témának baszod.

Napi szinten videókat nézek róluk, ismerem minden mozdulatukat, a fajaik csoportosítását, természetüket, tartási módjukat, méretüket, támadási módszereiket, mindent. Óvilági fajok, újvilági fajok. Mindent tudok róluk.

Konkrétan tarantula szakértő lettem. De ez nem volt elég. Az itthoni pókoktól is fostam mindig is.

Hát megtanultam minden pókfélét Magyarországon, küllemre, mozgásra, szaporodásra, előfordulásra, névre pontosan. Ismerem mindet mint a tenyeremet.

Ma mi a helyzet?

Ha meglátok egy akkora büdös nagy pókot a munkahelyen amitől mindenki maga alá csinál, oda megyek és megfigyelem. Nézem a mozgását, a lábait, a reakcióit. El sem tudtam volna képzelni a fiatal önmagamat így. A legelsők között futottam volna ki a világból.

De annyira hétköznapivá tettem önmagamnak a jelenlétüket, a természetüket megértettem, hogy mára már kb olyan szinten látom őket mint a cserebogarakat.

Szeretnék is tarantulát tartani, csak a feleségem kijelentette hogy akkor őt nem fogom tartani. Pedig az életem legnagyobb fóbia szintű félelmének tárgyát én a szobámban akarnám tudni, vitrin mögött, hogy minden nap szembesülhessek vele. Megtenném. Mára már nem a szörnyeteget látom bennük, hanem a szépséget. Nem hittem volna hogy én ezt valaha leírom, de sokszor az aranyosságot is...

Másik példa.

Feleségem unokatestvére. Annyira félt egész életében a magasságtól, hogy ráállt egy székre, és pánik félelem uralkodott el rajta. Remegő lábak, remegő kezek, ahogy elképzeled. Borzasztóan félt a magastól, így én még nem láttam embert félni soha sem. Betegesen....

Tudod mit csinál ez az ember ma? Vegyészmérnöki diplomáját dobta a kukába azért, hogy alpinista lehessen. Bizony. Keress rá googlen. A legmagasabb épületeket tisztítja egy kicseszett drótról lelógatva. Természetesen hegyet is mászik, a legmagasabbakat, hobbi szinten.

Tudod mit a közös bennem, Batmanben, és ebben a srácban?

Az, hogy szembe néztünk a félelmünkkel. Amíg nem tettük ezt meg, az uralt minket. Ellehetetlenítette az életünket. Addig, amíg azt nem mondtuk: elég volt, bassza meg...

Én a te helyedben kicseszett hányás szakértő lennék.

Nézz szembe a félelmeddel. ROHADT nehéz dolog. De megéri.

Fura érzés nem félni a pókoktól... :D Egy egész életen át rettegtem tőle. Ez megszűnt. Furcsa :D

Fiatal vagy. Előtted az élet. A lehetőségek. A család, a gyereked. Ezernyi boldogság, és ezernyi megélendő élmény.

Most komolyan ez fog eléd állni?