Hogyan gyógyulhatnék meg?

Az egész életem legalapvetőbb, leginkább meghatározó érzése, ami áthat mindent, és gyakorlatilag a gondolataimat egészét tölti ki, hogy engem képtelenség (családi szempontból, barátilag, romantikus értelemben véve) szeretni. Már egész kisgyerekkoromtól fogva helyet kap az életemben az énképemnek az a része, miszerint van bennem valamiféle differencia, egy olyan jellegű "fundamentális hiba", amelynek köszönhetően egyszerűen csak nem válhat lehetővé számomra, hogy szeressenek (nyilvánvalóan az egyfajta törvényszerűség, hogy ahogyan változik az életkorral párhuzamosan az ember énképe, úgy egyre reálisabb színezetet kap, sutba dobva az addigi pozitív/negatív homogenitású öntudat-képet - esetemben még negatívabbá vált, tovább erősítve a szerethetetlenségemről meglévő alapvetésemet). Mindamellett, hogy lehetetetlen, ha megelőlegezném magamnak azt a gondolatot, hogy nem teljesen zérus, és akár mégis megvalósulhatna, azt érezném, hogy nem érdemlem meg mások szeretét.

Van egy családom, vannak barátaim, volt már párkapcsolatom, de sosem mertem felfedni a tényleges valómat azok előtt, akik elvileg szeretnek. Ugyanis tudom, hogy az ő szeretetük soha nem annak szólt, aki valójában vagyok, hanem annak a személynek, akiről azt gondolt(/j)ák, hogy én vagyok.

Iszonyatosan félek megmutatni magamat másoknak, annak ellenére, hogy a belső vívódás, hogy önmagam lehessek végre, hatalmas. Nincs olyan nap, hogy ne merülne fel bennem az öngyilkosság gondolata, kétségbeesetten kapálózom, hogy legalább egy ember észrevegye a környezetemben, hogy ismét nehézkesen birkózom meg a hétköznapi dolgokkal, mindazzal, ami az emberek többségének a megszokott. Folyamatosan szorongok, nem merek az emberekre nézni a tömegközlekedési eszközön, úgy sétálok az utcán, hogy minél gyorsabb tempóval átrohanjam a várost, A-ból B-be érjek, miközben fejlesütve, a talajt figyelve érzem, hogy napról napra, egyre jobban veszítem el a kapcsolatot önmagammal is. Évekkel korábban kezeltek pszichiátrián anorexia (és depresszió) miatt, azóta - ha szigorúan csak a testi tüneteket veszem figyelembe - meggyógyultam, mert sikerül fenntartanom egy nagyjából normál BMI tartományba eső testsúlyt, de mentális szempontból még mindig nem vagyok jól. Képtelen lennék megölni magamat, ezt bizonyítja, hogy még mindig életben vagyok, és még mindig fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék meg mindentől; vagy átkeretezve: hogyan gyógyulhatnék meg végre?