Mi okozza az időn és halálon, az élet értelmetlenségén való állandó gondolkodást?

Nekem kicsit kényszernek tűnik, de nem vagyok orvos.

Amúgy nagy tévedés, hogy nincs értelme az életnek, mivel úgyis múlandó! Csak éppen nem maradandó dolgokat kell keresni, mert annak tényleg nincs értelme.

Minek reggeliztél, edbédeltél, hiszen úgyis meg fogsz éhezni pár óra múlva?

Az a titok, hogy nincs egyetemes, mindenkire vonatkozó cél. Már az is véletlenek sorozata, hogy kialakult az élet a Földön. Mindenki meg fog halni, a Föld, a Nap, sőt az egész univerzum el fog pusztulni egyszer.

Akkor miért nem ül le mindenki egy székbe és várja meg, hogy meghaljon?

Mert kis dolgok is értelmet adhatnak a létezésnek. Pl meg szaretnék tanulni olaszul, és kimenni Olaszországba. Vagy boldoggá tenni egy embert, szeretni, nevetni, tanulni, stb. Segíteni bajabajutott állatokon, bármi. Szóval ilyen célokat kell kitűzni, nem olyanokat, amik max halhatatlan isteneknek jók, öröklét és hasonlók.

Az élet BIOLÓGIAI értelme a faj fenntartása, a génkészletünk továbbörökítése. Hogy aztán emellett ilyen emberi célokat pakolsz még bele, az csak rajtad áll. De tudd, ezeket senki nem fogja helyetted kitalálni.

" régebb szerettem időt tölteni a természetben, ma már úgy vagyok vele, mi értelme van annak is."

Látod, ennyivel okosabb a természet, mit te. Nem rágódik hiábavalóságokon, csak teszi a dolgát. Pont itt van a bibi. A múlton rugózol, a jövőt próbálod előrevetíteni, és közben elmegy melletted a MA. Nem látod a pillanat szépségeit, az apró, hétköznapi csodákat. Nem csinálsz semmit, nem fogsz bele semmibe, így nem éled meg az alkotás örömét.

Én ugyanebben a cipőben járok. Naponta sok-sok órát eltöltök azzal, hogy ezeken a dolgokon gondolkozzak (mi az élet értelme, van-e értelme, miért élünk, miért halunk meg, hogyan kezdődött a világ? a semmiből? de a semmiből hogyan keletkezhetett? stb. stb. stb.). Az a helyzet, hogy egész egyszerűen az a válasz a kérdésedre, hogy depressziós vagy.

Én bipoláris vagyok, a depressziós fázisban ilyen világfájdalomban élek. Amikor nem vagyok depressziós, akkor teljesen rendben van az élet.

Sajnos nagyon nagy szívás a depresszió. Aki nem volt depressziós, el sem tudja képzelni, hogy milyen lelki (és néha még testi) fájdalmak is eluralkodnak az emberben. És ahogy valaki írta, van ennek az egésznek egy kényszeres jellege is. (Nem tudsz kiszállni a gondolataidból és az azok által okozott szenvedésből.)

Szerintem jó lenne, ha el tudnál menni egy pszichológushoz.