Mit tehetek, ha lehetetlen/kiúttalan helyzetbe hoztam magam?

Előre is bocsánat a kérdés öncélúságáért, sokan lesznek akik csak "felesleges nyafogásnak" fogják ezt tekinteni.

Hosszabb ideje azt érzem, hogy már nem leszek tartósan boldog. Minden erőmet, motivációmat elveszi ez az érzés, hogy boldogtalannak érzem magam, szinte fázom és félek, nem tudom mitől. Orvosnál voltam, váltogatva szedem a különböző antidepresszánsokat, de egyik sem használ igazán.

Próbáltam véget vetni mindennek, de vagy nagyon rosszul csinálom, vagy csak mindig melléfogok, mert mindig "van másnap", ami viszont nem kellemes érzés, mert a problémák megmaradnak és nem tudok tenni ellenük, nem vagyok elég erős/kitartó hozzá. Közben érzem azt, hogy szeretnék élni, boldog lenni, kötődni valamihez vagy valakihez, ismét érezni, hogy minden rendben, de ez szinte lehetetlennek hat.

Minden napom olyan, mintha az utolsó volna és a múlton kesergek, a sok hibám, a sok helytelen cselekedetemen, és az az érzés, hogy már túl késő - külön-külön is megterhelő lelkileg. Elrontottam az életem, de már nem tudom megváltoztatni. Nem okolok ezért mást, én rontottam el, de ez a gondolat nem segít, nem vigasztal.

Ügyeskedéseknek köszönhetem, hogy túlélek hónapról-hónapra, ha nagyon nem megy, éhenhalni akkor sem fognak hagyni a rokonaim, de ez is kellemetlen érzés tud lenni, hogy felnőtt embereként sokszor vissza-visszatér ez az állapot és kiváltja belőlem a szégyen érzését, meg persze azt, hogy sosem tudom igazán meghálálni, vagy visszaadni ezt.

Bocsánat a nyavalygásért, nem tudom mi a célom ezzel. Régóta keresem a választ, hogy mégis mi a baj velem, miért kerülök mindig ugyanebbe a helyzetbe, miért nem tudok sikeresen "felnőni" a feladatokhoz, és jól érezni magam. Egy ideig megy, aztán egy idő után csak megjátszom, amíg tudom, de végül úgyis kibukik, hogy az egész csak egy hazugság. Utána felélem a tartalékaim, a rokonaim összefoltoznak annyira (örök hálám érte, persze mondhatjátok, hogy ez csak üres szólam, de érzem, hogy nem az), hogy megint elölről kezdjem az egészet.

Vágyom a végre, de a haláltól mégis félek. Nem tudom teljesen feladni, de az életet szépnek látni sem, és ez a legrosszabb, még azt is irigylem, aki teljesen feladta, mert nem reménykedik (aki pedig szépnek látja az életet, na őket még inkább).