A családom elhitette velem hogy en semmit nem erek, gonosz vagyok es nem lehet szeretni de ha kozel kerul valaki hozzam az ellenkezojet mutatja felem. De nem tudom elhinni mert tonkretettek az onkepemet. Hogyan felejtsem el?

20-as, vagy "úgy értelmezte". Nekem is mondtak a szüleim sok gonosz dolgot hirtelen felindulásból, például mikor nem mentem osztálykirándulásra, hanem azt a pénzt inkább féletettem spórolni, anyám konkrétan azt mondta hogy "egy szar alak vagy". Sosem fogom elfelejteni. De megbocsájtottam neki, mert akkoriban nagyon stresszes élete volt, egyetem mellett dolgozott, és vezette a háztartást. Apám többször is lekent nekem pofont mindenféle marhaság miatt, például, hogy nem volt papucs a lábamon. Meg a mai napig nem tetszik neki az életmódom, a jellemem, de hát ez van. Ő az apám, és szerem. Apám is szeret, a maga módján, akkor is, ha nem úgy sikerültem, ahogy tervezte. Sokszor az emberek nem képesek kimutatni az érzelmeiket. Azt is bántják, akit szeretnek. Ez civilizációs betegség. Én is sokszor bántom azt, akit szeretek, de néha el sem jut a tudatomig. De mikor eljut, akkor mindig megfogadom, hogy amiért én is hibás vagyok, ezért senkit nem fogok hibáztatni, aki ugyan azokat a hibákat szintén elköveti, mint én. És a szülő is csak ember. Vakon vág bele a gyereknevelésbe, tapasztalatok nélkül. Nincs egy egyetemes "szülői enciklopédia", aminek kiolvasása után mindenkiből tökéletes nevelő lesz, mert minden gyereket másként kell nevelni. És 1000 buktatója van a dolognak. Ha a gyerekkel szigorú vagy egész életében, akkor lehet, hogy egy agyontraumatizált felnőttet kreálsz belőle. Ha meg mindent megteszel neki, ő lesz a középpontban, akkor talán egy nárcisztikus egoista barmot hozol létre. Nincs konkrét jó, vagy rossz döntés. És a szülők is tele lehetnek stresszel, amit adott esetben sajnos a gyereken vezetnek le. Ugyan úgy a gyerek is levezetheti a szülőjén a stresszt, vagy férj a feleségen, és fordítva. Ez van. Emberek vagyunk, tele hibákkal. Ezért, ha a szülő azt az alapvető dolgot megvalósítja életében, hogy önnön erejéből, pénzéből felnevel egy vagy több gyereket, erőszakos cselekedet, bántalmazás nélkül, az már valahol egy sikeres küldetés, minden hibájával együtt. Nem akarok néplázító lenni, csak rá akarok mitatni arra a filozófiára, hogy néha toleránsabbnak kell lennünk másokhoz, főleg családtagokhoz, mert mindenki hibázhat, mindenkinek lehet rossz napja, rossz időszaka, hullámvölgye. De az igazi érzelmek akkor törnek felszínre sajnos, ha valami tragédia történik. Mikor már túl késő...

21, tudod, így olvasva, nekem színtiszta mentegetőzésnek tűnik az egész amit leírtál.