A családom elhitette velem hogy en semmit nem erek, gonosz vagyok es nem lehet szeretni de ha kozel kerul valaki hozzam az ellenkezojet mutatja felem. De nem tudom elhinni mert tonkretettek az onkepemet. Hogyan felejtsem el?

egyszer azért mondd már meg annak a drága anyucinak, hogy egy semmitérő gusztustalan féreg sátán. én üzenem neki, márpedig akkor az úgy is van!

Te pedig ne ezeknek a férgeknek higgy, hanem azoknak az embereknek, akik érdek nélkül szeretetre méltónak találnak.

Fúúú! ki tudnám nyírni az ilyen "családtagokat"

Egyszerűen elképesztő, ahogy családtagok beszélnek itt egymásról. Mondjuk én meghallgatnám mindkét fél szemszögéből a dolgokat, mert pszichés betegség lehet az is, hogy az ember mindenkiben ellenségképet lát, és még a konstruktív kritikát is véres merényletnek fogja fel, ami ellene irányul, és gonosz a világ, csak "én" vagyok makulátlan benne.

Nekem a tanáraim mondták mindig, hogy csöves lesz belőlem, meg WC pucoló, mert elég rossz gyerek voltam, meg nem valami jó tanuló. De nagy ívben fostam rájuk. Vagyok, aki vagyok, és lettem, aki lettem. Nem lettem csöves, azt csinálom, amit szeretek, magammal foglalkozok, és a magam útját járom. Ezt tudom tanácsolni neked is. Ha mindenkit utálsz magad körül, akkor az annak a jele, hogy magadat is utálod. Nem mondom, hogy próbáld meg megszeretni magad, mert akiből ez eleve hiányzik, annak ez olyan tanács, minthogy próbálja meg repülni. Inkább kezd el összeírni, milyen emberi tulajdonságokat tartasz jónak. Magadtól függetlenül. Írj össze egy idilli emberképet, akit szeretni tudnál. Aztán hasonlítsd össze magaddal azt az idilli képet, vesd össze, mennyi a hasonlóság, mennyi a különbség. A hasonlóságokra próbálj meg ráerősíteni, a különbségeket próbáld meg kiiktatni magadból. Nem fog első napról a másikra menni, de talán minden nap egy kicsiny lépést tehetsz azért, hogy azzá válj, akiről el tudod képzelni, hogy szerethető. Ha ez megvan, onnantól nem kell többé senkinek sem vezekelned, mert ha valaki nem értékeli azt a jóságot, akivé te rögös úton váltál, akkor azok meg sem érdemlik. Ha valaki értékeli, akkor meg már nem leszel egyedül.

A mérleg egyik serpenyőjében a család rólad alkotott negatív véleménye van, míg a másikon azon emberek pozitív véleménye, akik a másik, szerethető oldaladat is képesek meglátni. A kérdés inkább az, kinek hiszel a döntő pillanatokban? Mersz-e szeretni, hinni és bízni annak, aki minden jó dolgot észrevesz benned, ami a családod dolga lenne?! Nem tudom mennyire szolgálsz rá a negatív megjegyzésekre, de nem lehet valaki pusztán csak negatív. ( kivéve Hitlert, Sztálint, és ezeket a diktátorokat, szóval, jó eséllyel nem vagy olyan amilyennek leírnak)

Ne agyalj a negatív dolgokon, koncentrálj a pozitív oldaladra, azt erősítsd!

Van az az Indián bölcsesség, biztos ismered: Az emberben kétféle farkas létezik-mondja. -A jó és a gonosz. Melyik az erősebb? kérdezik tőle

-Az amelyiket eteted-válaszolja az öreg...

Megy az áldozat hibáztatás. Még hozzá ezerrel.

Az én családom is ilyen. Amíg kussoltam és azt csináltam, amit mondtak, abban hittem, amiben ők, nem nyilvánítottam véleményt, addig jó voltam, addig én voltam a Szent. Amint elkezdtem gondolkodni, a saját utamat járni, ezt csinálták velem is.

Például megmondtam, hogy azért, mert valaki szebb, jobb, boldogabb, nem kell lek.rvázni, minden drogosnak beállítani. Mire jött a valasz: Te nagyon furcsa lettél az utóbbi időben, neked átmosták az agyadat. Majd jött az, amikor nem hagytam, hogy pályát válasszanak helyettem, akkor már a furcsából átváltottak a hülyézésig. Majd ahogy nőttem, és ahogy vettem észre, milyen káros az egész család, én lettem a degenerált, a nem normális, és a gonosz, hálátlan gyermek, aki nem azt nézi, hogy a szüleinek, nagyszüleinek, Icuka néninek, Mariska néninek jó legyen, hanem a saját útját szeretné járni. És most már rólam is k.rvaként beszélnek, sokszor hallottam vissza, hogy drogozok, meg hulla részegen az árokból húztak ki, és hogy én vagyok a család szégyene.