Egy ember halálának feldolgozása mennyi időbe telik? Illetve a gyász különböző szakaszai hogyan jelentkeznek? Mi az egészséges helyzet?

[link]

Részvétem. Sok erőt és kitartást kívánok.

Nekem anyukám halálát kb. másfél-két év volt. Viszont ünnepekkor vagy néha csak úgy, a mai napig is elszomorodom. 5 éve nincs anya már köztünk.

Elmesélem a saját gyászfeldolgozásos sztorijaimat, van, amin magam is csodálkozom, pedig hát én "csinálom".

25 éves voltam, amikor Édesanyám elhunyt, rákban, nem váratlanul. Az utolsó fél év neki is és a családnak is borzalmas volt. Mindig összeugrott a gyormom, amikor láttam, hogy apám hív (amikor nem voltam otthon). Végül egy hétfő reggelen halt meg, otthon, az utolsó pár nap már maga volt a pokol. És nagyon furcsa, de amikor tudomásul vettem a halálát, nem sírtam, nem borultam ki, hanem lefagytam, mint a windows. Aztán tettük a dolgunkat, orvosi ügyelet, hullaszállító, önkormányzati bejelntés, hamvasztás szervezés stb. Aztán apámmal hazamentünk, akkor borult össze a család. Én lefeküdtem aludni, kb 5-6 órát aludtam napközben, utána kivettem egy filmet a tékából és megnéztük. Rajtam nem látszott a gyász, közvetlen utána bárkivel tudtam beszélni is róla, sőt, valahol egy megkönnyebbülést éreztem, mert anyámnak pokol volt már, de nekünk is. Apánk kikészült, ő vagy fél évig sokszor összeomlott, mi a tesómmal tartottuk benne a lelket. Utána 23 év múlva jött el, hogy apánkat is elveszítettük. Ekkor már 48 éves voltam. Itt is évekit tartó verődés, szívbetegség, kezelés, kórház, haza, újra kórház stb volt. Itt is az utolsó pár hónap volt kritikus, melyből sajnos kettőt bent töltött a kórházban és a látogatások alkalmával egyre erősebben kiütközött, hogy nincs magánál, hogy zagyvaságokat beszélt, szegény azt se tudta, hogy hol van, pedig VIP kórtermet béreltem neki és különleges ellátásban részesült. Aztán egyik reggel akartunk a testvéremékkel menni látogatóba, mikor jött a telefon, hogy meghalt. Utána ugyanaz, mindent higgadtan szerveztünk, én következő nap már mentem dolgozni, nyíltan beszéltem róla, a kollégákat sem terheltem semmivel. Minden ment a kerékvágásba. ÁM! Ennek is két éve, már betöltöttem az 50-et, de párnaponta rámtör, hogy hiányoznak a szüleim, felidézem a gyerekkori karácsonyokat, néha nézek fotókat, felidézem az utolsó időket apámmal, hogy próbáltam minél elviselhetőbbé tenni az életet neki és nagyon tehetetlen voltam.

Konklúzió: látványos kiborulás helyett én látszólag nagyon higgadtan kezelem a haláleseteket, de sajnos nagyon elhúzódnak a gyászfolyamatok. Annyira sosem volt intenzív gyászom egyik esetben sem, hogy akadályozna a napi életvitelben, munkában, bármiben, de úgy érzem, hogy tart még mindegyik gyász. Függetlenül, hogy mikor volt a haláleset.

És érdekes, hogy amikor tizensok év után kilenc éve elhagyott a párom, azt cifrábban éltem meg. Na ott volt piálás, idióta autóvezetés és sok más is, ott depressziós voltam majd egy évig. Sokáig nem értettem magamban ezt, néha szégyelltem is, hogy a szüleim halála nem borított ki annyira, mint a szakítás. Aztán rájöttem, hogy a szüleim példája volt az etalon. Ők kitartottak egymás mellett, a betegségük miatt a halálukkal vált egy komplex egésszé a történet, természetes halált haltak és nem csalódtak egymásban. Anyám 53 volt, mikor elment. EZ fiatal kor a halálhoz, apám 82 volt. De őket valóban a halál választotta el. Én ebben nőttem fel, hogy párt egy életre választunk és kölcsönösen egymás szövetségesei vagyunk. A párom lelépése alapjaiban rendítette meg az egész világképemet. Ez sem reális, hisz a válás is mindennapos, de ennek ellenére. Ott intenzív volt a gyászstációk megélése és ő már maradéktalanul nem hiányzik. Elnézést, ha hosszú volt, de érdekességnek szántam.

Amikor Anya meghalt,én semmit sem éreztem.Lefagytam,napokig az volt bennem,jól van,csak most elutazott valahova.Naponta ezzel keltem,ezzel ébredtem,de mégsem tudtam annyira kiborulni.

Aztán a temetés után felismertem,hogy sajnos ő egy másik világba költözött.

Közel egy év telt el,azóta minden nap sírással telik.

Gyűlölök felkelni,csak a nap végét várom,a karomat napi szinten vágom,hogy egy nap az ereimet is képes legyek felvágni.

Csak hiszed,hogy a gyászt fel lehet dolgozni.

Sohasem lehet,te is ugyanúgy halott leszel,csak idő kérdése.