Van-e értelme ebben az esetben pszichológushoz fordulni?

A pszchológus ugyan elvileg az okokat keresi meg VELED KÖZÖSEN, de nem feltétlen az az ok, amit te annak tartasz, az igen sok esetben más következmény.

A másik meg, hogy ezzel - az okok megtalálásaval - nem fejezödött be a terápia, ez még csak az eleje. A pszichologus VELED KÖZÖSEN keres utat arra, hogy mikent tudsz kijöni a negatív helyzetböl, ehhez viszont hosszú idö kell és részedröl megfelelö együttmüködés.

Ne az "azt hallottam" dolgokkal foglalkozz, ezek többsége ugyanis téves, olyanok írják/mondják, akik szintén csak hallották valahol és semmi köze a valósághoz.

Egy pszchológus viszont tényleg nem mondhat olyat, hogy pl. válj el a partneredtől, mert egyrészt a te életedröl ő nem dönthet, másrészt meg nem mindenkinek ugyanaz a helyed megoldás közel azonos helyzetben sem, mert minden ember és minden élet egyedi.

Ezért ő csak végig beszélgeti, vitatkozza veled az aktuális helyzetet, a lehetséges folytatásokat, de a végén te döntöd el, mit és hogyan teszel. Sőt a terápia alatt is változhat sok minden a helyzetedben, mert általában nem egyetlen egy nagy akció a megoldás (igen kevés kivételtől eltekintve), hanem sok apró lépés. Ha teszel egy-két ilyen lépést, akkor késöbb ez is bekerül a beszégetésekbe, az, hogy mi és hogy változott ettől, te hogy élted meg a hatását, stb. Azaz a terápia egy kölcsönhatásokon alapuló dinamikus folyamat.

Bármilyen érzelmi, lelki, életvezetési, világlátási stb. problémával van értelme terapeutához menni, de a terápia sikerét nagyon alá tudja ásni az, ha te “pontosan tudod”, hogy honnan ered a problémád. Pontosabban, ha pontosan tudsz “bármit”. (Van, aki még a megoldást is tudni véli, csak nem tudja kivitelezni.) Mert ha valamihez görcsösen ragaszkodsz, nem tudsz más lehetőségeket megvizsgálni, egyszerűen bekorlátozod magad, beszorítod a gondolkodásod arra a pályára, ami megszülte a nehézségeidet is.

Ráadásul #2-nek is igaza van abban, hogy a legtöbbször rosszul lőjük be az okokat, mert azok már következmények. Ennek a fő oka az, hogy analizálva, gondolkodással próbáljuk megfejteni az életünket, s ehhez az emlékeink az alap. Csakhogy a legtöbb probléma abban a korban gyökerezik (első életévek), ahonnan még nincsenek megbízható emlékeink (hozzátéve, hogy objektív emlékünk önmagunkról a későbbiekben is eléggé kevés lesz). Gyakran olvasom itt is, hogy “azért nincs önbizalmam”, mert bántottak az iskolában, volt egy rossz párkapcsolatom stb. Senki nem írja azt (nyilván), hogy azért nincs önbizalmam, mert újszülött koromtól külön szobában kellett aludnom, hiába hívtam az anyukámat, senki nem jött, egyedül maradtam az evolúció által belémprogramozott halálfélelemmel, melyből az a zsigeri meggyőződésem támadt, hogy a világ egy veszélyes hely, ahol senkire se számíthatok, nem vagyok fontos senkinek, nincsenek jogaim, nem érdemlem meg a gondoskodást, nem vagyok szerethető. Ugye!

Tehát ahhoz, hogy a terápia működjön, kell némi alázat és rugalmasság abban a tekintetben, hogy ne tudd jobban a terapeuta szakmáját. Ha úgy érzed, hogy “összeállt a kép és már csak egy kicsi hiányzik” és ennek a megfejtésére vennéd igénybe a szakember segítségét, akkor tényleg kétséges lesz az önismereti munka eredményessége.

#3: a kérdező itt “hallotta” ezt: https://www.gyakorikerdesek.hu/egeszseg__mentalis-egeszseg__.. és ez alapján a te hozzászólásod is beleeshetne az általad bírált kategóriába, különösen, hogy kb. ugyanazt fogalmazod meg. Ezt csak úgy elgondolkozásnak, hogy érdemes-e olyan hozzászólást írni, ami még a szerzője szerint is hiteltelen. ;)

Egy konkret peldat hadd irjak.

Onismeret miatt mentem pszichologushoz, es en ebbe nem ertettem bele azt, hogy miert nincs es volt soha parom, pedig mar eleg sok evtized van mogottem. Errol nem akartam vele beszelni.

Azt hittem, hogy tudom, mi valtotta ki ezt belolem. Vegul neki beszeltem eloszor errol, es vele jottem ra, hogy teljesen mas van a hatterben, mint gondoltam. Es o ezt tudta, az elejetol fogva tudta :)

Ami a megoldasokat illeti: nekem nem feltetlenul adott konkret tanacsokat, de segitett megerteni masokat. Neha volt olyan, hogy azt mondta: probaljak ki ezt/azt.

Amikor elkezdtem, nem tudtam, mibe vagok bele, de az eletem legjobb dontese volt. Segitett maskepp latni magam, felismerni masokban is a mintazatokat. Ez pedig biztonsagerzetet ad nekem.

Igy en batoritalak arra, hogy probald ki.

Meg akartam előzni a kommentedben vázolt felvetést egy lényeges információval, de kiment a fejemből. Népszerű elképzelés a pszichoterápiáról, hogy gondolkodás útján hat. “Megkeressük az okokat, tanácsokat ad a szakember stb.” Pedig nem. A terápiás munka hat, nem az elhangzott dolgok, nem tettek, nem felismerések. Az hat, hogy a terapeuta belevezet eltemetett érzéseid, fájó emlékeid sűrűjébe, de közben ad egy olyan stabil keretet, ami miatt egyre kevésbé vonódsz be ezekbe és ezért egyre objektívebben tudod szemlélni. A terápiás munka során nagyjából lehetetlen tetten érni, hogy hogyan és mi által, de elkezdesz másképp nézni dolgokra, változnak az érzéseid velük kapcsolatban. Ezáltal változik a viselkedésed és a környezeted reakciója is rád. A problémáink mögött érzelmi blokkok vannak. Az agy kb. az érzések “ellensége”, megpróbál megvédeni a negatív érzésektől és simán kicselez téged azáltal, hogy eltorzítja a valóságot számodra úgy, hogy a legkevésbé fájjon. A terapeuta pedig az agyat próbálja kicselezni, hogy napvilágra kerüljenek ezek a szőnyeg alá söpört dolgok, amik a háttérből irányítják az életedet. Ne legyenek illúzióid, amíg nem foglalkoztál ezzel professzionálisan, addig úgy rángatnak dróton a gyerekkori minták, mint egy rongybabát. Nem fog tetszeni, amit mondok, de akinek van a háta mögött pár év eredményes vezetett önismereti munka, beláthatja, hogy korábban nem a saját életét élte és egyetlen olyan önálló gondolata nem volt, amit ne ezek a tanult kánonok határoztak volna meg.

Az egy teljesen tipikus vélekedés önmagunkról, hogy rendelkezünk önismerettel és hogy nem vagyunk hülyék. A hülyeség egyébként is nagyon relatív, mert az ember csak a nála hülyébbeket képes felismerni, az okosabbakat csak nagyon korlátozottan észlelheti.

Csakhogy amíg annyira biztos vagy a dolgodban, addig nem fog működni a terápiásdi. Ezért kell kicsit visszavenni az egóból és adni neki egy esélyt, hogy lehet, hogy nem látod át az életedet olyan pöpecül vagy lehet hogy a terapeuta jobban tudja, mik a fontosabb és kevésbé fontosabb információk és így szelektál, arra vezeti a beszélgetés fonalát, amerre okot sejt. Ha eleve sértődésből indítasz, hogy márpedig te átlátod és nagyon is ott vagy a szeren, sokkal tovább fog tartani és a nagyobb pofáraesés veszélye is fokozottan fennáll.

Az még megjegyzendő, hogy a pszichoterápia általában úgy működik, hogy elmész Z problémáddal, a terápián beszélgettek Y-ról és megváltozik X. Olyan dolgok változnak meg, amikre azt hitted, bebetonozott részei a személyiségednek/életednek...

Igen, ez is nagyon igaz. Vannak, akik megnéznek egy terapeutát és jönnek, hogy nekik “nem működött” a terápia. Ilyenkor nem a terápiával van a

probléma, hanem a szakemberrel nincs meg a “hang”. Van, akinek ez jó, van, akinek az jó. Ezért olyan, hogy “jó terapeuta” nem létezik, csak olyan, hogy “nekem jó terapeuta”. Egy rutinosabb versenyzőnek is kell legalább 4-5 találkozás ahhoz, hogy leszűrje, együtt tud-e működni a szakemberrel, egy “kezdőnek” (az önismeret útján) több hónap is lehet.

Itt van egy olyan nehézség, hogy meg kell találni az arany középutat, hogy ne legyek túl “okos”, de azért legyen némi ítélőképességem. Azaz oké, alap, hogy ne tudjam a terapeutánál jobban a szakmáját, de ha egy helyben toporgunk, azt ismerjem fel. De erre szerintem nem kell ráparázni, mert a tapasztalatszerzés is hasznos része az önismeretnek, szóval ahelyett, hogy elvesztegetett idő lenne egy olyan terápia, amit fél év múlva otthagyok, ki fog derülni, hogy nyertem azzal is.