Vajon kóros lehet az állapotom, ha viszolygok a nem használt vagy sok esetben tömkrement dolgaimtől megválni?

Arról van szó, hogy lassan ráeszméltem, (kicsit külső nyomásra) hogy egészségtelen mértékben ragaszkodom a tárgyaimhoz, akár 10-15 éve nem hordott ruhák, (ezek használhatóak is lehetnének elvileg), vagy olyan tárgyak, melyek már csak a helyet foglalják, de mindig azt magyaráztam magamnak, hogy az emlékek miatt, vagy hátha még jó lesz valamire indok miatt nem akarom kidobni. Most külső személy rávilágított arra, hogy ez talán nem normális, és szerinte gyűjtögető vagyok.

Valóban előfordult olyan, hogy elfogadtam olyan bútorokat is pl amiket ki akartak selejtezni, de hátha jó lesz nekem, így viszont lassan talpalatnyi hely sincs a lakásban, se a kamrában, sőt, a padláson is vannak cuccaim.

A konyhában a régi törött fülű bögréktől a horpadt oldalú lábasig szinte minden, már alig van hely.

Tudom, hogy így a töredék rálátásból nehéz lehet megítélni a helyzetem, meg hogy mi játszódik le bennen, amikor ki kell dobni valamit, de hátha más is küszködik ezzel, vagy hasonlóval.

Tisztán tartok mindent, természetesen, szóval nem szemetet őrzök, de most már szerintem is tűl sok és elhasználódott tárgyakhoz ragaszkodom, amik majdnem semmire sem jók, csak a helyet foglalják el. Belefacsarodik a szívem, ha pl a kiszakadt műbőr bevonatú székemtől meg kéne válni, de gőzöm sincs miért, hiszen kényelmetlen és romos állapotú és hát van helyette a kamrában egy kevésbé használt.

Kérlek segítsetek, hogy lehet ezt leküzdeni? Egy ószeresnek nincs ennyi lomja.