Sikerülhet valaha feldolgozni az Édesanyám halálát?...

Őszinte részvétem.

Én apukámat vesztettem el. Legalább 2 évig egyre rosszabb lett, egyre jobban hiányzott, utána kezdett csak el enyhülni.

Isten nyugosztalja, és őszinte részvétem!

Bár nem anyum, de én a nagymamámmal voltam így. Nem, nem egy tipikus idős néni volt, hanem egy végtelenül fiatalos személyiség, aki a legközelebb állt hozzám a családban, anyum irigykedett is a kapcsolatunkra. Arra jöttem rá, hogy nem lehet sajnos feldolgozni. Pereg az idő, így tényleg minden megy tovább szó szerint, de én szinte csak negyedember vagyok. Tartom magam, amúgy sem vagyok sírós, de azóta végképp idegennek érzem magam a világon. Ez az érzés sosem fog elmúlni, legalább annyit tudnék róla, hogy jól van, akárhol is legyen a lelke. Nem, engem sem nyugtatnak meg a vallásos dogmák, de a full ateista elképzelés sem, hogy az élet után csak az örökös semmi van. Akkor az egésznek soha nem is volt értelme.

4-es válaszoló nagyon jól összefoglalta a lényeget.

Nekem is meghalt az édesanyám 2 évvel ezelőtt. Őszinte részvétem Kérdező!

Annyit tudok mondani, hogy idővel tompul a fájdalom éle, annyira, hogy már alig érzed szinte. De elmúlni igazán sohasem fog.

Apukámat 18, Anyukámat 28 éves koromban veszítettem el. A gyász évekig tartott. Apu esetében telibe találta a gyász a kamasz koromat, és elég mélyre zuhantam. Mindenhonnan fel lehet és fél is kell állni. Az idő, a fájdalom megélése segít. Pszichológus is, viszont az inkább a végén, amikor már nem a maró fájdalom van csak és tisztul. Az inkább a lezárásban segít, több év után.

3 nagyszülőm sincs már. Ami tanácsom már magamnak is, hogy ne temessem el magamat is, én élek és őket a szívemben őrzöm de nekem még van itt dolgom. Nem szabad besüppedni, bárhogy is az esne jól.

Gyász feldolgozó csoportok tudnak támaszt nyújtani még. Manapság sok könyv is szól erről . Pl Singer Magdolnátol

Minden rendbe jön!

Én hét éve vesztettem el a szüleimet. Nemrég rábukkantam erre, nagyon igaz.

"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat –ez csak később, visszatekintve válik világossá- amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)