Azért vagyok még mindig rosszul, mert lusta voltam magam kigyúrni fiatalon?

32 éves vagyok, kisgyerekkorom óta irritábilis bél szindrómával küszködöm, ami erősen kötődik a depresszióhoz (elmúlt) majd pedig a szorongáshoz. Azt kell mondjam, hogy a szorongás, mint a depresszió.

Hogy jutottam erre a sorsra? Nárcisztikus szülők, én magam érzékeny alkat, aspergeres jellegű gondolkodás, és gyenge fizikum plusz gyerekes arc. Ilyen adottságok mellett az embert sem a családjában vagy a társaságban sem pedig a magánéletben nem várják jó dolgok.

Karriert mondjuk tudtam építeni, mert az átlagtól magasabb az intelligenciám, de még nem annyira, hogy már a hétköznapi élet dolgait ne tudjam felfogni. Azt hiszem ez pont az arany tartomány.

Aztán a magánéletemben is elboldogulok úgy-ahogy, úgy értve, hogy volt mindenféle kapcsolatom (szerencsére papucs szerepbe sosem kerültem) mindenféle nőkkel (szépekkel is) , mindenféle hosszúságban (házasság szerencsére nem). Jelenleg is együtt vagyok egy nővel, már másfél éve.

Van az a sztereotipia, hogy kondizni kell és az a szent grál a mentális betegségek ellen. Hát én jártam konditerembe sok éve, egy évig, átlagban heti 3x, de nem lettem túlzottan jobban. Sőt, alapvetően semennyire. A szorongás ott is nagyon megnehezítette a dolgokat. A nők sem figyeltek fel rám jobban, max fiúk kezdtek el belémkötni.

Pszichiátriai kórházban is feküdtem, de ott sem volt különösebben nagy előrelépés.

Szedtem CDB-t is, elég sokat, de az is csak pár hétig segített.

Mi hozott mégis áttörést az állapotomban?

Elkaptam a barátnőmtől baktériumokat, amitől begyulladt a prosztatám. Én erre bevettem antibiotikumot, amitől nem múlt el a gyulladás de a hasfájás igen. Úgy kell elképzelni, hogy addig én sok évig úgy éltem, hogy szinte mindennap hasmenés és hasfájással kellett küszködni.

Szóval az IBS elmúlt, de a prosztatagyulladás nem, és az orvos sem talált semmit, így rámondta, hogy ez pszichés eredetű. Ettől a felismeréstől elmúlt, de azóta azt érzem, hogy a stressztől azonnal elkezd fájni. Cserében viszont nem fáj annyit a hasam.

És hát nem is tudom melyik a jobb. Az, hogy ég a pofám az állandó WC problémák miatt, vagy az, hogy vérzik a prosztatám? Hát nem is tudom...

Nem tudom, hogy azért vagyok-e jobban, mert lett önálló életem (anyagilag és érzelmileg) vagy azért lett életem, mert érzelmileg sikerült felszadabulni a korábbi traumákból tudat alatt?

Évekkel ezelőtt is meg tudtam engedni magamnak anyagilag sok mindent, de mégis nagyon rosszul voltam, és sajnos szorongó állapotomban egy nagyon barátságtalan jelenség vagyok, és a legalapvetőbb szociális szituációkat sem tudom lefolytatni emberi módon. Most meg egy éve hirtelen nagyon chill lettem, és lazábban mennek az emberi kapcsolatok.

De lehet hogy az egész 10+ éves kálváriát megspórolom ha 17-18 évesen elkezdem kigyúrni magam? :(