HOSSZÚ: Ez lehet autizmus ?

Gyermekkori videót láttam magamról, mindenki aki közeledett felém (ölelés, puszi) , akkor visszahúzódtam , de egyébként elszaladgáltam a többi gyermek között , akiket látszólag ok nélkül megütöttem. (Nem emlékszem csak láttam, 2éves voltam)

Elgondolkoztam az egész életemen,hogy mindig is magányos voltam, de úgy értve hogy egyedül remekül megvoltam, társaságban kellemetlenül éreztem magam, mert nem értett meg sokmindenki ( videós ütögetés alapján érthető (de addigra már ezt nem csináltam))

Nagyon nehéz volt barátkoznom, vagy ha sikerült is, akkor fenntartani, de ha valaki "elfogadott" ( nemtudom máshogy mondani... ) akkor ahhoz nagyon ragaszkodtam.

Családi dolgaim (szülő-viszonyra gondolok: anya alkoholista,apa 2hetente hétvégére járt haza munkából, így) rettentően zűrösek voltak , szóval mondhatni az egyetlen barátom , akivel ovitól kezdve kisebb kihagyásokkal a legjobb barát volt , tinédzser korra már nagyon szoros lett.

Iskolákban az osztályokból csak 1-1 'barát' lett, de sosem kotődtem túlzottan igazán hozzájuk, de hát..elfogadtak.

Nehezen kiismerhető vagyok, nem csak azért mert nem hagyom (de kicsit az is) , hanem összetett gondolkodásom miatt nemtudok egyszerűen kommunikálni.

Egyszerű beszélgetés nekem azért nehéz mert nem tudok "hétköznapi" választ adni ,nagyjából csak olyat, amire felhúzzák a szemöldöküket, zavarba jönnek és nem erőltetik tovább. Írásban viszonylag jól tudom ezt kezelni, de nehéz.

Tinédzser koromban (23) nagyon nagyot változott az életem , én akartam , költözés. Lelkes voltam, hátha jót tesz.

Rossz hírt kaptam, össze törtem. Meghalt a legjobb barátom. Az ,aki megértett és ismert, tudta mit érzek egyetlen rámvetett pillantásból, ami soha senkinek nem sikerült. A változás így nem úgy sült el , hanem lefelé ment a lejtő. Még az ismerősöket is ellöktem magamtól. Senkit nem akartam a közelemben tudni. (..mert minek... úgysem ért..senki sem ért)

Ennek már 5 éve.

Úgy gondoltam véget vetek az életemnek , mégpedig úgy hogy egyedül elköltözöm oda, ahol senki sem ismer egyáltalán.

Teljesen , mint a főnixmadár hamvaimból feltámadtam. Munkahelyem lett és családom. Az 'új' családom elfogad , sokszor mondják furcsa vagyok. Barátaim nincsenek, de próbáltam. Közeledtek felém ,hagyni akartam, de nem ment. Mindenkiben Őt keresem. De tudom hogy hiába, hisz szinte erről szólt az életem.

Borzasztóan magányos vagyok, de képtelen vagyok tenni ellene.

Nemtudom élvezni azt, hogy meg van családilag mindenem.( Társ, gyermek) Talán mert hozzászoktam hogy nincsen semmim,nem támaszkodhatok senkire.

Nem is tudom miért írom ezt most, talán valaki mondhat érdemlegeset,ami motiválhat

Hogy neveljek így egy gyereket... Akiben magamat látom.

Látom benne amit magamon a videón.

Hogy nem ragaszkodik...

Félek ezt örökölte ... Autizmus?

Köszönöm,ha valaki tud valamit írni vagy nemtudom