Megfogom olni magamat,mit tudnek csinalni?

A szakadék szélén a legutolsó "jótanács" ami segít, hogy keress valami hobbit, legyél vidám, lásd a pozitívumokat. Csak az látszik belőle, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy miről beszél és a meg nem értettség csak növeli a kérdező magányát és elszigeteltségét.

Aki itt segíteni tudna, az nem egy orvos, hanem egy pszichoterapeuta (NEM pszichiáter, a pszichiáter az orvos). A kérdésed is azt mutatja, hogy szívesebben nyúlnál működő megoldásokhoz, minthogy öngyilkosságba menekülj, csak épp nem tudod, mi lenne az. De ha motivált vagy arra, hogy dolgozz önmagadon, csak egy kis profi vezetésre van hozzá szükséged, akkor egy pszichológus segítségével csodákra leszel képes. Nézz rá itt a pánikos kérdésekre, egy csomóan meg tudnak erősíteni abban, hogy a pszichoterápia működött a problémájukban.

A problémáid gyökere szinte 100%, hogy a gyerekkorodban, a családodban keresendő. 13 éves korban kialakuló dadogás, önértékelési problémák - nagyon árulkodó ez. Az OCD is ilyen lenne. Ezt az is alátámasztja, hogy úgy érzed, a családodtól nem tudnál segítséget kérni, nincs meg az a bizalom, vagy elhanyagolnak, vagy úgy érzed, hogy "nélküled is elég bajuk van" vagy egyenesen agressziót tapasztalsz otthon. A szülők is esendő emberek, de a gyereknek ők a legfontosabbak, a legfontosabb minta, amit öntudatlanul követnek. Így ha van valami diszfunkció a családban, az nagyon komolyan hat a gyerekekre. Ha a szüleid odafigyeltek volna rád, akkor a dadogás megjelenésekor elmentek volna veled családterápiára, de legalább pszichológushoz elvittek volna. Mert ez egy komoly jel arra, hogy valami gebasz van a családi életben és a gyereken jelenik meg a tünet.

Ezek ismert jelenségek és pont azért, mert gyakoriak, ismertek, ezért vannak már rájuk igazoltan működő megoldások, mint amilyen egy önismereti munka is egy pszichológus vezetésével. Ha egy profi szakemberrel rálátsz a problémáid gyökerére, azok elveszítik a hatalmukat feletted.

Szóval nem tudom, milyen nehézség van a családi életetekben, de egészen biztos, hogy van. Viszont abba gondolj bele, hogy Te hogyan éreznél, ha egy családtagod kinyírná magát. Sajnos az egy életen át kísérti az embert, ha valaki a környezetében öngyilkos lesz. Szülőknek meg még súlyosabb a teher, mert nem elég, hogy a gyereküket elveszítik, de az hogy ő maga vet véget az életének, ez egy nagyon súlyos kudarc is egyben. Nagyon nehéz szabadulni az önvádtól, hogy nem vetted észre a másikon, hogy ennyire a határon van és minden kis dolog felnagyítódik, és súlyos jelentősége lesz, amikor valaki önmagát vádolja, mert öngyilkos lett egy hozzátartozója/barátja/szomszédja stb. Ezen nagyon nehéz túllépni, szülőknek még nehezebb, van aki mentálisan belerokkan és még jobban megterheli a családját azon túl, hogy már maga az öngyilkosság is egy pokoli teher rajta. Most nem azt mondom, hogy inkább szenvedj, csak másnak jobb legyen, hanem csak szólok, hogy mérlegelj, hogy vajon a családodnak mi a jobb, ha fizetnek neked valamit, amitől jobban leszel vagy ha egy életre szóló traumát okozol nekik?

#13: "nincs pofam a szuleim penzebol kezeltetni ezt" - ez nem éppen azt mutatja, hogy a kérdezőnek közömbös lenne a családja. Az meg nem derül ki a leírásából, hogy mi lehet az a családi probléma, ami már ilyen fiatal korától ilyen terheket ró rá. Nem olyan biztos az, hogy a családi viselkedés egyértelműen elítélhető! Sokszor teljesen jóindulatú és odafigyelő családokban terhelnek meg úgy egy gyereket érzelmileg a tudtukon kívül, hogy ide jusson. Akár csak azzal, hogy nem veszik észre, hogy nehézségei vannak. Vagy elég egy beteg testvér vagy egy nehézségekkel küzdő szülő, hogy "elterelje a figyelmet" egy gyerekről, akivel "nincs semmi baj". Ilyenkor még az is tetézi a gyerek problémáját, hogy az ilyen szülők "nem ítélhetők el". Hiába van ő elhanyagolva, egyszerűen az a társadalmi gyakorlat, hogy ahol tartósan beteg családtag van, ott a világ a rászoruló családtag körül forog és mindenki más hátrasorolódik, így az egészséges gyerek könnyen találja magát a legutolsó helyen, ahol majd jól megerősödik az értéktelenség és láthatatlanság érzése. Szóval lehet, hogy a Te (#13) esetedben nyilvánvaló volt a szülői felelősség és könnyen ráláttál, mert pl. bántalmazó vagy szenvedélybeteg szülő mellett nőttél fel, de ez nagyon nem ilyen egyértelmű minden helyzetben. Én pont emiatt igyekeztem nagyon odafigyelve olvasni a kiírt kérdést és próbáltam megsejteni, hogy milyen családi magatartás állhat a kérdező mögött, mint problémáinak forrása, de nem ment, viszont szerintem az látszik, hogy egyelőre ő nem hibáztatja a szülőket.

Más kérdés, hogy egy pszichoterápia során nagy valószínűséggel ő is eljut majd arra a pontra, hogy kissé (vagy jobban is) berág a szüleire, de mivel a pszichoterápia során már "nyílik fel a szem", így ezen túl is tud majd lépni idővel.

Az már egy szint, oda eljutni, hogy belásd a családod felelősségét a problémádban. De persze valóban vannak olyan szituk, amik ezt megkönnyítik (agresszió, alkoholizmus pl.), mások meg pont, hogy megnehezítik (szülők nehézségei). Sokszor látom fiatal felnőttek kérdéseit, amikből az derül ki, hogy hátuk mögött hagytak egy nehéz gyerekkort és meglepetten kérdezik, hogy miért vannak kapcsolatteremtési, párkapcsolati, életvezetési nehézségeik. Mintha egy megnyomorító családi hatást csak úgy hátra lehetne hagyni azzal, hogy önálló életet kezdesz... Fel sem merül bennük az összefüggés, hogy esetleg fel kéne először dolgozni a bántalmazást, érzelmi elhanyagolást stb. Mintha az valami teljesen független dolog lenne, mintha azzal, hogy elköltöztek otthonról, tiszta lappal kezdhetnének. Akkor kezdik majd felismerni az összefüggéseket, amikor elkezdik a terápiát.

Ráadásul a gyerekek eleinte hajlamosak azt hinni, hogy bennük van a hiba, amiért nem kapják meg a szülőktől a szükségleteiket (odafigyelést, gondoskodást, szeretetet) vagy hogy egyenesen ők az okai a felnőttek problémáinak (amiért a szülők elválnak pl.). Ezért van a fiatalkorban öngyilkosságot megkísérlőknek egy olyan csoportja is, akik egyenesen azt hiszik, hogy segítenek a szüleiken azzal, hogy kinyírják magukat, mert például a (szülői működés miatt összeszedett) mentális gondjaikkal nem terhelik tovább a családot. Nekik is fontosak a szüleik... Szóval ez nem mindig fekete-fehér és sokaknak számít a család, akár felismerték, akár még nem ismerték fel a felelősségüket a problémájukban és képesek átérezni a veszteséget az ő szemszögükből. Ezért is bátorkodtam az idézett mondatból arra következtetni, hogy a kérdezőben megvan ez az empátia még.

Beszélj a körülötted lévő emberekkel, mondd el nekik, hogy ténylegesen bajban vagy.

Ha a szüleiddel jó a kapcsolatod, velük kellene beszélned. Mondd, hogy olyan segítségre van szükséged, amit csak egy szakember adhat meg. Hívd fel azt a telefonszámot, amit a többiek is írtak, az ő munkájuk ilyen esetekkel foglalkozni! Ne add fel kérlek!

Egy barátom öngyilkos lett pár napja. Régóta nem beszéltünk, de mégis ha azt mondta volna, hogy bármilyen segítségre van szüksége, mindent megtettem volna. Pedig nem voltunk nagyon közel egymáshoz. Biztos neked is vannak ilyen barátaid/rokonaid. Ne félj segítséget kérni! Remélem, hogy jól leszel! :)

#17 még annyi a szülők felé érzett haraghoz, hogy az is segíthet enyhülnie, ha belátod, hogy milyen "nyereségei" voltak a beteg családi programoknak. Például élő példa: adott egy család, ahol az egyik szülő bántalmazó, a másik meg - miután szintén bántalmazó mellett nőtt fel - áldozat, aki ráadásul kivételezett az egyik gyerekével. Így a másik gyereke teljes érzelmi elhanyagolásban (+1 bántalmazó szülővel ugye) nőtt fel. Az egyik (elkényeztetett+bántalmazott) eléggé sikeres volt a tanulmányaiban, de azután rögtön belekerült egy negatív spirálba és csak rossz munkahelyek, rossz párkapcsolatok, állandó bizonyítási kényszer a bántalmazó szülő felé, csak a külvilág a hibás - gondolja. A másik (elhanyagolt+bántalmazott) életében viszont sosem volt siker, csak úgy elvegetált másodhegedűsként a családban, viszont ahogy írod - ez egyre rosszabb - így ő sokkal korábban eljutott arra a pontra, hogy megoldásokat kezdjen keresni a külvilág hibáztatása helyett. Ma ő az, aki bárhonnan feláll, mindennel megküzd, szereti a munkáját stb., ráadásul nagyon empatikus és bántalmazottakért önkénteskedik...

Persze az eltérő működésükben lehet személyiségbeli különbség is, de ettől még élesíthet a szerencsétlen gyerekkor olyan képességeket, amik a későbbiekben jó szolgálatot tesznek egy más kontextusban.

#19 Együttérzek. Egy öngyilkosság a környezetedben - még akkor is, ha nagyon távoli vagy hosszú idő óta nem látott ismerősöd valaki - nagyon sokkoló trauma. Mindenki így van vele, hogy bármit szívesen megtett volna a másikért. Ha valaki "csak" meghal, az is nagyon nehéz, de sokkal könnyebb megbékélni vele, mint ha valaki megöli magát. Az öngyilkos környezete önkéntelenül úgy érzi, hogy ez neki szólt, és mindenki a saját felelősségét fogja latolgatni benne, hogy mit tehetett volna és ez az egész hogy volt az ő "hibája", mivel járult hozzá, hogy a másik öngyilkos legyen. Ez egy eléggé rossz érzés, de a normál gyászfolyamatnak is része.

Ha az öngyilkosságon gondolkodók tudnák, hogy hány embert rázna meg a haláluk és hányan tennének értük valamit, talán már a tudattól is jobban lennének. Ismertem valakit, aki nagyon alulértékelte magát és eléggé szerény is volt, egyáltalán nem tudta elképzelni, hogy ő egy fontos és értékes személy. Amikor (természetes halállal) meghalt, a halálhíre rengeteg embert megrázott és tömegek mentek el a temetésére, egy csomó olyan ember is, aki csak hallotta valakitől a hírt. Még a családját is meglepte a létszám. Még a munkahelyének a portása is megjelent, meg kollégái házastársai. Miközben ő életében el nem tudta volna képzelni, hogy fontos lehet valakinek.

És szerintem ezzel sokan vagyunk így, sokkal többen szeretnek minket, mint ahányan egyáltalán megértenek vagy ahány emberről el tudnánk képzelni, hogy megrázná őket az elvesztésünk. Úgyhogy egyetértek a tanácsoddal, lehet, hogy nem gondolnánk valakiről, hogy fontosak vagyunk neki, mégis megér egy próbát. Én például mindig hálás vagyok, ha valaki megtisztel azzal, hogy megosztja egy bensőséges problémáját.