Mit lehet tenni féltékenykedés ellen?

A 6 év az nagypn rossz korkülönbség. Köztünk annyi van, egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani a hugomat.

Ezzel a válasszal persze nem segítettem, tudom.

Többször megírtam már hasonló kérdésekhez a saját történetemet. Nekem nővérem van, már 30 felett vagyunk. Az első perctől gyűlölt, mert egyke akart lenni és ebbe belerondítottam. Minden elképzelhető módon ki akart zárni az életéből és megnyomorítani. Hogy csak pár példát említsek: csoportos kirekesztés, gúnyolás, éveken át tartó zsarolás, nyilvános megszégyenítés, lelki terrorizálás. Egy jó dolgot tudok elmondani róla: megölni nem akart, vagy inkább nem mert.

A szüleink homokba dugták a fejüket. Apám sosem volt otthon, minden nevelés anyámra maradt, aki annyit reagált az egészre, hogy: "mégis mit csináljak vele?" Nem voltak eszközei, nem tudta hogyan kezelni, de nem is igazán próbált rá keresni megoldást. Persze, mondhatjuk, hogy gyakorlatilag egyedül nevelt két gyereket, tartott fent egy háztartást, nehéz lett volna mindemellett pl. pszichológushoz járatni a nővéremet, de akkor sem megoldás az, hogy homokba dugom a fejem és úgy teszek, mintha ez a viselkedés (ami réges rég túlment a testvér-féltékenységen) normális lenne.

A nővérem teljesen tönkretette a gyerekkoromat és a tinédzser éveimet, rengeteg lelki sebet szedtem össze, amelyeket még most is nyögök, 33 évesen. Sok évnyi terápiával a hátam mögött jobb a helyzet. És a nővéremmel is sokat javult a kapcsolatom, miután elköltöztem és ő megkapta, amit akart - egyke gyerek lett otthon.

És mindenképpen azt tanácsolom neked, kérdező, ne kövesd el ugyanezeket a hibákat. Szerintem csak egy megoldás van: mindkét gyereket külön-külön pszichológushoz vinni. A nagylányod is dolgozza fel, hogy van egy testvére, ez ellen nem tehet semmit, és a kicsi is dolgozza fel, hogy attól, hogy a nagy ennyire el akarja nyomni, ő is számít és őt is szeretitek. Ezt csak jó szakemberrel tudjátok megoldani.

Ne sajnáld rá az időt, energiát és pénzt. Sok sikert!

33/N

7-es, nem irigyellek:( Nálunk ugyanez volt kb, csak én voltam "a nagy". (Lányok vagyunk mindketten mi is.)

Annyi, hogy az én szüleim durván beavatkoztak (nyilván a hugom oldalán, aki ezzel vissza is élt, de ők elvtelenül mindig a hugomat védték). Amit elértek vele, hogy (mivel gyakran volt rám bízva, mert 6 év van köztünk, tehát reggel velem jött iskolába, délután én mentem érte a napiba, szóval én aztán kamatostul törlesztettem neki, amikor nem látták. Mondhatni, hogy én is pokollá tettem neki, nem vagyok túl büszke rá, de én csak egy gyerek/kiskamasz/kamasz voltam, a szüleimnek kellett volna, hogy több agyuk legyen.

Nekem ezért lett csak egy gyerekem, tudatosan nem akartam kettőt.

Gondolom, Te is egykét szeretnél vagy nevelsz.

Hetes vagyok.

#8, köszi. :) A másik oldalt is meg lehet érteni, és valahol értem is. Ezt is pszichológus értette meg velem anno. A nővérem például mindig rettenetesen haragudott, ha valamiben utánozni mertem. És én nagyon szerettem volna utánozni, mert azt hittem, ha hasonlítok rá, jobban elfogad majd. De ő borzasztó dühös tudott lenni emiatt, és megtiltotta, hogy ugyanolyan ruhát vegyek, mint ő, ugyanazt a zenét hallgassam, vagy hogy legyenek közös barátaink. Még egy tánccsoportból is kiutált, megtiltotta, hogy járjak (megzsarolt, hogy elárulja a naplóból kiolvasott titkaimat mindenkinek a közös sulinkban, hogy felolvassa hangosan, bemondja a sulirádióban... képzelhetitek mennyire félelmetes volt ez 8-10 évesen), pedig kiemelkedő táncérzékem van és nagyon szerettem volna táncolni. A pszichológus elmagyarázta nekem, mikor már a húszas éveim közepén jártam, hogy minden gyerek szuverén egyéniség szeretne lenni, és az utánozással elveszik tőlük azt, hogy egyediek legyenek, hogy valami csak az ő sajátjuk legyen. Most már értem, miért volt ennyire ellenére az utánzás gondolata.

A szüleid részéről nem volt fair, ha rád hagyták a tesódat. Ez sosem fair egy szülőtől, és megértem, ha ez még inkább csak fokozta az ellenérzéseidet a testvéreddel kapcsolatban. Remélem, azért már jobb a kapcsolatotok. :)

Nekem amúgy nincs gyerekem, és lehet sajnos nem is lesz/lehet. Ha lehetne, szívesen vállalnék többet. Gyerekként is nagy családot szerettem volna. Évekig könyörögtem a szüleimnek kistesóért. Annyira szerettem volna valakinek jó testvére lenni... De anyámék nem akartam harmadik gyereket. A rossz gyerekkori emlékek nem tántorítanának el attól, hogy több gyereket vállaljak. :) Szerintem sokat tanultam a szüleim hibájából, a mi történetünkből. Remélem, hogy tudnám jobban csinálni. Más kérdés, megadja-e nekem a sors a lehetőséget erre. :)

9-es, nagyon jókat írtál:) Ebben van olyan, amit én is simán megértettem így utólag (utánozás, ki gondolta volna).

Azért kívánom, hogy sikerüljön családot alapítanod, és megmutatnod, hogy lehet ezt jól is csinálni.

(Igen, a hugommal rendeződött, bár ő többezer kilométerre él. Pont kb. 4 éve volt egy beszélgetésünk, és akkor mondta, hogy ő rám nem haragszik, itt a ludasak a szüleink voltak, amit lehetett elcsesztek, és borítékolható volt, hogyan alakul így a gyerekkorunk. Ő amúgy hozzád kicsit hasonlóan, felnőtt korban járt pszichológushoz emiatt. Azt mondja, egy baromi elcseszett gyerekkorra/kamaszkorra emlékszik vissza.) Amúgy (véletlen vagy sem), neki is egyszem gyereke lett csak.

(8-as voltam)