Önkritika teljes hiánya?

Kezdek lemondani arról, hogy testvéremmel normális kapcsolatom lesz valaha, sőt már a kapcsolat megszakításán gondolkozom.

Okok: majdnem 30 éves, de (nem tudom szebben írni) úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett kamaszfiú. Semmi önkritikája nincsen, addig tartja a markát, amíg lehet, de valami rettentő pofátlan módon, pl. önsajnáltatva, rejtett célzásokkal, hogy neki mennyire rossz, csikar ki pénzt-dolgokat a szüleimtől, nem az a baj, hogy pénzt kap, hanem hogy a gondoskodást a legmagasabb fokon várja el. Sima főzeléket meg sem eszik, ha anyum-apum munka után főz neki valamit, ő kritizálni kezdi.

Próbáltam már vele beszélni, hogy legalább a keményen dolgozó szüleinkre legyen tekintettel, de akkor tart egy ideig-óráig, hogy nagy kegyesen megcsinál valami apróságot, aztán utána vissza a szokásos kiskirályi állapotba. Most legutóbb karácsonykor voltam otthon, kipróbáltam, milyen, ha bíztatom és pozitívan állok hozzá. Egy idő csak azt vettem észre, hogy ha kezemet nyújtom, a karom kell neki, egyre pofátlanabb lett. Se kedvesség, sem az ordítás nem hat rá, apánk már ezerszer leordította, könyörgött neki, komolyan én szégyelltem magam, de rajta semmi nem látszott, csak a sértődés és mindenki szemét, csak ő nem, mert neki ez JÁR.

Munkája nincs, mert dolgozni nem akar, ő mondta, hogy 90 ezrekért nem töri magát. Az az igazság, hogy már miatta utálok hazautazni, mert rossz látni, mit tesz a szüleimmel.

Egyik barátom szerint pszichopata.

Mi az a pont, ahol már felesleges törni magadat a testvéri kapcsolat miatt?