30 felett otthon élők, a szülők hogy viszonyulnak hozzátok?

Szerintem mi nagyon elcseszett család vagyunk, vagy legalábbis mi gyerekek.

Én is és a nővérem is itthon élünk, 30 felett.

Én vagyok a kisebb, én már lassan belecsavarodok, hogy én törtetnék, párkapcsolat, tanulás stb.

A nálam idősebb nővérem ezekre egyáltalán nem vágyik (legalábbis jó így neki) és jól elvan az életében.

Én lennék az úttörő ezekben most, pedig mindig ő járt előttem.

A szülők úgy tekintenek ránk, mint egy nagy kommunára kb., mintha így kellene élni örökre.

Persze látszólag támogatják a párkapcsolati törekvéseim pl., de ha látják, hogy inkább a párom felé húzok, szerintem nem tudnak hová tenni, mert akkor nekem is lenne egy kis saját életem, akkor már kihúzok a nagy egészből.

Állásváltás is szóba került részemről, ez ügyben is úgy nyilatkoztak, mintha azt kellene csinálnom örökre és mintha én nem dönthetnék a magam életéről, persze előadják, hogy válthatok, de ennél csak rosszabb lesz.

Nővérem pedig kb. örül, ha bánatom van, úgy érzem rajta, elvidámkodik ilyenkor.

Hogy viseljem el őket, amíg nem költözöm össze a párommal? Még friss a kapcsolat.

Ha elvonulok magamba, az a baj, hogy mi bajom van.

Én csak az én életem szeretném élni, mert jelen életben csak egy van, és azt érzem ígyis lemaradtam egy csomó dologról, vagy hogy múlik az idő, de semmi lényeges nem történik velem, tengk-lengek.

Lelkileg össze vagyok törve.