30 felett otthon élők, a szülők hogy viszonyulnak hozzátok?
Szerintem mi nagyon elcseszett család vagyunk, vagy legalábbis mi gyerekek.
Én is és a nővérem is itthon élünk, 30 felett.
Én vagyok a kisebb, én már lassan belecsavarodok, hogy én törtetnék, párkapcsolat, tanulás stb.
A nálam idősebb nővérem ezekre egyáltalán nem vágyik (legalábbis jó így neki) és jól elvan az életében.
Én lennék az úttörő ezekben most, pedig mindig ő járt előttem.
A szülők úgy tekintenek ránk, mint egy nagy kommunára kb., mintha így kellene élni örökre.
Persze látszólag támogatják a párkapcsolati törekvéseim pl., de ha látják, hogy inkább a párom felé húzok, szerintem nem tudnak hová tenni, mert akkor nekem is lenne egy kis saját életem, akkor már kihúzok a nagy egészből.
Állásváltás is szóba került részemről, ez ügyben is úgy nyilatkoztak, mintha azt kellene csinálnom örökre és mintha én nem dönthetnék a magam életéről, persze előadják, hogy válthatok, de ennél csak rosszabb lesz.
Nővérem pedig kb. örül, ha bánatom van, úgy érzem rajta, elvidámkodik ilyenkor.
Hogy viseljem el őket, amíg nem költözöm össze a párommal? Még friss a kapcsolat.
Ha elvonulok magamba, az a baj, hogy mi bajom van.
Én csak az én életem szeretném élni, mert jelen életben csak egy van, és azt érzem ígyis lemaradtam egy csomó dologról, vagy hogy múlik az idő, de semmi lényeges nem történik velem, tengk-lengek.
Lelkileg össze vagyok törve.
Nálunk is ilyesmi a helyzet.
Mindig azt hangoztatják, hogy legyünk önálló felnőttek, de amint elkezdenék a saját gondolatmenetem szerint élni, amint nem egyezik a családéval, jön az életre nevelés, hogy hülyeséget csinálok, vagy nem így kéne.
Volt, amikor lett párom, akihez el is költöztem, utána folyamatos cirkusz volt, hogy kihúzok és nem erre neveltek.
Amint lehet, ismét el akarok költözni, viszont akkor már biztosan erősebben fogom húzni a határaimat.
2-es: együtt érzek veled.
Jó lennének a támogató, terelgető szülők. Nekem ez nagyon hiányzik.
Biztos ennyi idősen jó, ha támogatnak? Engem szoktak, de ez kéretlenül ebben a korban már maximum a megfelelési kényszeremet táplálja, amit pedig tudatosan próbálok leküzdeni.
#2 voltam
#2 Igen, az a másik fele, hogy tudat alatt állandóan nekik akarok megfelelni.
Már eljutottam arra a szintre is gondolatban, hogy lehet nem is ilyen lennék, vagy nem is ott dolgoznék, ahol, csak nekik akarok megfelelni, mert eddigi életemben ez volt a normális, és ez csak egy szerep, valójában, ha úgy élhetnék, ahogy szeretnék, nem itt tartanék.
Oké, hogy segítenek bizonyos dolgokban, meg féltenek.
Most aki lenne párom, messze lakik például, annyira egyébként nem, de tuti még villogókkal is féltenének az úton biciklivel a sötétben.
Télen majd nem engednek, vagy mi?
Hol normális az, hogy inkább lemondok lehet arról, hogy menjek hozzá, vagy ritkítom az alkalmakat, mert féltenek.
Hogy sikerült ide jutni? 30 felett a szüleitekkel éltek?
Ez nagyon szomorú.
Az átlag ember a 20-as évei elején, elköltözik otthonról, alig vártam, hogy önállósodhassak. Mondjuk csak te tudhatod miért alakult így.
Szorítok neked, remélem eltudsz majd költözni.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!