Ha az idősebbik gyerek úgy érzi, hogy őt lecserélték, amikor megszületett a kistestvére, akkor az a szülő, vagy a gyerek hibája?

Adott egy 3-5 éves gyerek, aki már érti, mi folyik körülötte, de még nagyon fiatal, ezért érzékeny, és hajlamos felfújni, illetve eltorzítva látni egyes dolgokat. Ilyen pl. a kistesó születése is. Addig a szülői figyelem 100%-át ő élvezhette, de ezután ez a szám lecsökken 50-re vagy kevesebbre, és ő ezt nagy csapásként éli meg.

A "hivatalos", sztenderd tanács ilyenkor a szülőknek, hogy a kistestvér hazahozása után még többet törődjenek a nagyobb gyerekkel, hogy az ne érezze lecserélve magát, ne legyen féltékeny. De mi van akkor, ha ezt a szülők nem teszik meg? Egy csecsemő a család addigi egész napirendjét felboríthatja, főleg ha hasfájós típus és sokat sír. Az új gyerek gondozása magukat a szülőket is nagyon lefárasztja, ezért nincs energiájuk rá, hogy a 4 év körüli gyerek lelkivilágát istápolják. Emiatt a nagyobbik testvér elhidegül az egész családjától, a féltékenysége miatt utálni kezdi az új jövevényt, és képtelen többé megbízni a szüleiben, mert úgy érzi, kitúrták, lecserélték, félredobták. Nyilván nem ez a helyzet, mert attól még őt is szeretik a szülei, csak most már lényegesen kevesebb idő jut rá, hogy kimutassák ezt. Egy óvodás gyerek pedig a kevesebb figyelmet a lecseréléssel azonosítja.

Ez kinek a hibája? A nagytestvéré, aki nem hajlandó elfogadni, hogy most már nem ő az egyetlen gyerek a családban, és nem érti meg, hogy a szüleinek nincs annyi idejük vele foglalkozni az üvöltő csecsemő mellett?

Vagy a szülőké, akik a saját kimerültségükre hivatkozva érzelmileg elhanyagolják a nagyobbik gyereket?