Anyám azt mondta, hogy egy gyereknek mindegy hogy milyen körülmények között nő fel, mert csak az számít hogy mit akar ő kezdenj az életével mivel ha igazán akarja, bármit elérhet mindegy hogy hogyan mőtt fel. Mit gondoltok erről?

#32_: "És ennek ellenére mégis sokan kitörnek ..." Ez nem is kérdés. Ezekből lesznek a munkamániások (workaholic) vagy perfekcionista vagy testképzavaros stb. Jól mondtad, "skeres mentális beteg", akinek háza, kocsija van, csak valahogy párkapcsolatilag nem megy a dolog. 2 pasi van az imseretségi körömben, az egyiket szapulta az anyja, a másikat csak kontrollálta, gyakorlatilag egyiknek sem volt apja. Mit csináltak, na mit? Az egyik top10-es üzletkötő, de nője nincs, a másik 07-24-kor autót szerel.

Szóval a kitörők 99%-is fizet valahogyan a saját életében, a maradék 1% pedig a gyerekét kényezteti el.

Ez a szeretetmegvonás, csesztetés egy adósság, ami nem mindig láthatóan hátráltat, és nehéz "visszafizetni".

Előzőekben válaszoltam. Az a bizonyos egy százalék vagyok-úgy érzem-, akinek mégis sikerül kitörni.

Kérdező: Nem hiszek istenben-bocs a kisbetűért, ha megsértek valakit-, de vannak bizonyos mondások, amiket hallok embereket idézni a bibliából és egy most idevág: Segíts magadon és az isten is megsegít. Ne próbáld meg bemagyarázni magadnak még jobban, hogy szar helyzetbe születtél, már ki se tudsz mászni belőle. Az önsajnálat nem segít. Erre én 15-18 éves koromban kezdtem el rájönni.

Nagyon gáz-de messze nem a leggázabb gyerekkorom volt. Emberek milliói élnek százszor rosszabb körülmények között, milliónyi gyermek nő fel iszonyatos körülmények között, és mégis, az élet apró örömei mosolyt csalnak az arcukra. Olyan dokumentumfilmet néztem a minap, amitől teljesen kiakadtam. Vannak olyan országok, ahol szó szerin kalitka lakásokban laknak az emberek, azért albit fizetnek. És ilyenkor kérdem én, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy nyávogjak, hogy milyen sar gyerekkorom volt, holott vannak gyerekek, akik százszor rosszabb helyzetben nőnek fel.

Rájöttem tini korom vége felé járva, hogy nem azt kell meglátnom, hogy hányan vannak jobb helyzetben, hanem azt, hogy nálam vannak sokkal rosszabb helyzetben lévők és mégis kimásznak belőle, akkor én is kitudok mászni.

Erőt kell venned magadon és kimászni. Mire mész vele, ha megtalálod a bűnösöket? Jobb lesz attól? Amíg haragudtam apámra a gyerekkorom miatt, én is azt hittem, arra várok, hogy belérughassak, hogy visszavághassak, hogy hibáztathassam, hogy felelősségre vonhassam, hogy bocsánatot kérjen...de rájöttem, hogy ezek nem igazán segítenének. Nem kell nekik megmutatnod, hogy fel tudsz állni, nem kell senkinek megmutatnod, egyedül egy embernek: MAGADNAK.

Ne bűnbakot keress, ne sajnáltasd magad. Lépj túl rajta. Bocsáss meg. Emelt fővel járj, és legyél büszke magadra.

Annak ellenére, hogy szerintetek valamilyen defektemnek kéne lennie, mivel elég gáz gyerekkorom volt, teljesen normálisnak érzem magam, és még a gyerekemet se kényeztetem el. A párkapcsolatom is normális. 15 éve vagyunk együtt, 2 gyerekünk van, és nem hiszem, hogy idegbeteg lennék, nem vagyok hideg a gyerekeimmel, rendezetten élünk.

Ne hagyd, hogy rádhúzzák a sablont, hogy te már nem lehetsz normális.