Anyám azt mondta, hogy egy gyereknek mindegy hogy milyen körülmények között nő fel, mert csak az számít hogy mit akar ő kezdenj az életével mivel ha igazán akarja, bármit elérhet mindegy hogy hogyan mőtt fel. Mit gondoltok erről?

Én is azt mondom, hogy mind a két oldal lehet igaz, de az, hogy melyik lesz igaz rád, szerintem genetika kérdése.

Anyám és apám elváltak, mihelyt legyártották a 3. gyereket. Fél éves volt öcsém, mikor szétmentek. Apám vállalt fel minket. Volt láthatás 2 hetente hétvégére, de ez lassacskán elkopott. Anyám soha nem keresett minket, és olyan volt ő is, hogy nehogy már ő menjen mi utánunk, nekünk kellett volna menni. (Sajnos magamon is észreveszem, hogy bizonyos dolgokban néha én is ridegebb vagyok, mint kéne. Az az érdekes, hogy csak néha jön elő. Szerencsére nem a szeretet kimutatásánál bukik ez ki, illetve szűk családi körben semmiképp. Én a kis családomat nagyon imádom és szeretem is kimutatni feléjük, de tágabb családhoz sokkal ridegebb vagyok.)

Apám vert, versenyszerű sportolásra kényszerített, amit utáltam, és ha nem ment, akkor megvert. Testvéreim megaláztak, elnyomtak. Iskolában szintén megaláztak, csúfoltak, elnyomtak- apám vágta a hajam (lány vagyok), kevés pénzünk volt, mert anyám gyerektartást nem fizetett, így a ruhákon is ott spórolt apám, ahol tudott. Plusz sajnos kiálló fogam volt és hatalmas. Emellett őnbizalom már nulla volt. Ezt a gyerekek kiérezték is ki is használták. Kábé az

bocs elkülte:

Szóval kábé az az 5-10 perc, amíg be nem értem az iskolába, de már kiléptem a ház küszöbén volt a menyország minden nap. Az alatt az idő alatt nem volt ott apám, hogy féljek tőle, és a testvéreim is békénhagytak arra a pár percre.

Így nőttem fel. Akkor kezdett el önbizalmam lenni, mikor főiskolára beküzdöttem magam. Mindig is elhitették velem, hogy én vagyok a legbutább a 3 közül..valószínűleg bizonyos szempontból tényleg így van...de lehet, hogy a két testvérem hamarabb kiszámolta, mennyi 2x2, de úgy érzem, az élethez mégis én értettem jobban.

Mivel ki akartam kerülni otthonról, eldöntöttem, hogy tanulok keményen, bejutok fősulira, elkerülök koliba, aztán a diplomával majd szerzek állást, el tudok költözni otthonról. Így is lett. Aztán megismerkedtem a férjemmel fősuli alatt és fősuli után összeköltöztünk és azóta is együtt vagyunk. (hármunk közül egyedül nekem lett keményfedeles diplomám. Nővérem elszökött 17 évesen, szült egy gyereket egy egyéjszakásnak, estin elvégezte az érettségit, aztán szült egy másikat egy másik embernek, hogy megtartsa, de pár év után attól is szétment, mert lusta volt, nem dolgozott...öcsém is egy lepukkant putriban tengeti életét minimálon. Fősulira csak fizetősre jutott be, épphogy elvégezte és mivel nincs nyelvvizsgája, csak oklevelet kapott...aés nekik elméletileg több eszük van, mint nekem...

Mindezekből csak azt akarom kihozni, hogy genetika függő is az egész. Hiába kaptuk ugyanazokat a feltételeket, mégis, különböző lett a végeredmény.

Azóta apunak megbocsájtottam-nővérem, öcsém nem tudott. Azóta is nővérem ott használja ki apámat, ahol tudja.

De fogjatok mar fel h ez nem ilyen fekete-feher. Ennyi erovel egy diszkalkuliasnak is lehet azt mondani, hogy de hat ha nagyon akarod, meg tudod irni 5osre a matekdogat. Kulonbozoek vagyunk, mas-mas kepessegekkel, szemelyiseggel. Van, aki iszonyu eletkepes, es kepes kizarni a csaladi elnyomast, es menetelni elore, van, aki viszont lent marad a godorben es csak nagyon lassan tud kimaszni belole.

Anyad reszerol nagy butasag haritani a felelosseget, igenis sokat szamit, hogy a gyerek mit tanul, mit lat, hogy kezeik otthon, stb... egy jo csaladi minta nagyon sokat tud segiteni, hogy kesobb jo elete legyen valakinek, de nyilvan ennyi onmagaban nem eleg.

A főkérdésre reagálnék. Szerintem olyan is-is. Ami azt jelenti, hogy valóban nem szabad alábecsülni a felnövő gyerek felelősségét atéren, hogy milyen ambíciói és céljai vannak, illetve mit tesz értük. Ugyanis ez rajta múlik.

Ám az is igaz, hogy nagyon csúnya hendikeppek léteznek a világban és nem szabad letagadni azt sem, hogy a bevésődés időszakában (első hét év) szerzett tapasztalatok alapvetően meghatározzák a személyiséget, tehát nagyon nem mindegy, hogy egy gyermek milyen körülmények közé születik és miként nevelkedik. Elsősorban nem az anyagiakra gondolok, mert egy már nem nélkülöző, középszerű életszínvonal elegendő az egészséges fejlődéshez, sokkal inkább az számít, hogy milyen figyelmet, megértést, támogatást, szeretetet, segítséget kap az a gyerkőc.

Teljesen más a pozitív megerősítéses közeg, mint az, akinek állandóan mindenért leüvöltik a fejét és hatalmi drámákkal megfélemlítik.