A szülőknek való segítség kérhető vagy követelhető a szülők részéről?

"Mondjuk apád meg kulturáltan is megkérhetett volna arra (teljesen jogosan), hogy buszon tényleg ne egyél hagymás szendvicset."

Apának azon a hajnalon, amikor a buszos incidens történt, minden baja volt. Ő utál kimozdulni, de ha meg otthon hagyjuk, akkor megy a sértődés - sőt, azzal az alkalommal ő maga mondta, hogy jönni akar. Tudta, hogy busszal megyünk, ami kényelmetlen lesz, tudta, hogy több órás lesz az út, mégis bevállalta. Persze azon a reggelen semmi sem volt jó - hogy jönnie kell, hogy anya minek pakolt annyi mindent, miért ilyen korán kell menni, stb. Esélytelen volt, hogy ilyen ingerülten bármit is nyugodtan mondjon el nekem, de ez még nem menti fel őt, hogy tönkretette az ilyen hőbörgéseivel a kirándulást.

"Miért van az, hogy a saját hibáitokat nem veszitek észre csak a másét?" De, észrevettem én magam is, hogy hibáztam azzal, hogy megettem azt a hagymás szendvicset mások előtt. Mivel az eredeti kérdés szempontjából teljesen lényegtelen volt, nem írtam le, hogy én előző nap 17 órakor ettem utoljára, a busz másnap hajnal 2 órakor indult, és épphogy fel tudtunk szállni. Én nem otthon voltam, hanem a szüleim vettek fel kocsival egy másik városban (ahol az albérletem van [ugyanabban a városban, ahonnan a busz indult]), és rohanni kellett, hogy elérjük a buszt, így felszállás előtt nem volt időm enni. De mivel nagyon éhes voltam és el volt mondva, hogy a busz 4 óra múlva fog megállni, választanom kellett, hogy vagy nem eszek immáron 13 órán át, vagy bevállalom azt, hogy kibontom a hagymás szendvicset. Tisztában vagyok vele, hogy hibáztam, hogy az éhségérzetemnek engedtem. Belemehetünk abba is, hogy miért nem csináltam kaját magamnak otthon - mert tudván, hogy huzamosabb ideig nem leszek bent az albiban, nem volt semmi kajám a hűtőben. Azt a hagymás szendvicset anya hozta otthonról. És hogy ilyen önálló lányként miért hagytam anyára a szendvicskészítést? Mert megmondta, hogy hozni fog és ne csináljak pluszban én is.

Viszont ha belegondolok abba, hogy egy fordított helyzetben mennyire vannak tekintettel rám mások, rá kell jönnöm, hogy ugyanúgy nem vagyok én sem fontos, mint nekem sem voltak fontosak a buszon lévő emberek. Ha beülök egy filmre a moziban, senkit sem érdekel, hogy rossz-e nekem, mikor végigbeszélgetik, végigröhögcsélik a filmet, hallgatnom kell a csámcsogást, tűrni, hogy rugdossák a székem. Felvetődik bennem a kérdés, hogy mégis mennyire lehet egy kalap alá venni a kettőt.