Felnőtt gyerekét túlféltő szülő - van megoldás?

Anyósomról van szó, de nem nekünk van problémánk egymással, ezért ebbe a kategóriába írom.

Igazából érthető, hogy aggódik, de így is zavaró.

A férjemnek volt még gyermekkorában (bő 20 éve) egy betegsége, ami miatt most problémája van a lábával - konkrétan sántít kissé. Jobban mondva, neki ezzel nincs semmi problémája, nem befolyásol semmit az életén, az életünkön. Sokat kirándulunk, túrázunk, bicajozunk, járjuk a hegyeket, erdőket hobbi gyanánt. (A bicegése nem komoly, inkább csak csámpásan megy és trappol hozzá, így tudnám a legjobban leírni a mozgását. Ugyanúgy bírja a hegymászást, via ferratát, 30 km-s túrát, mint én, az egyetlen dolog, amit befolyásol, hogy picikét lassabban tudunk haladni, mint az átlag kirándulók, de nem vészes.)

Anyósom viszont ezt elég nehezen viseli. Minden egyes találkozáskor, telefonáláskor, chateléskor, et cetera, szóval minden lehetséges alkalommal megjegyzi, hogy kímélnie kéne magát, ilyen cipőt kéne vennie, olyan gyógyszert kellene szednie, menjünk rövidebb túrára, inkább csak bicajozzunk, az kímélőbb, hasonlók. Napi szinten bújja a neten a betegséggel kapcsolatos oldalakat, és gyakran mondogatja, hogy mennyire fél, mert olvasta, hogy volt, akinek felnőtt korában visszatért a baja. Rendszeresen vesz neki mindenféle talpbetétet, gyógyszert, vitamint, gyógyfőzetet, hasonlókat, vagy épp csak időpontokat foglal ilyen-olyan orvosokhoz. Ha valami miatt csak velem beszél, akkor nekem is megjegyzi ugyanezeket. Másokkal (például rokonok, falubeliek, munkatársak) is imád erről beszélni. Nem mondom, hogy más témája nincs, mert van, de ez előkerül legalább egy említés erejéig _minden_ alkalommal.

Igazság szerint valahol megértem az aggódását, biztos vagyok benne, hogy borzalmas emlék volt székben tologatni a fiát, és a legjobbat szeretné az egy szem gyermekének, viszont ez túlzás. A páromat is bántja, hogy az édesanyja még ennyi idő után is csak a beteget látja benne, hiába van emberfeletti munkája abban, hogy ilyen mozgalmas, aktív életet tudjon élni. Próbált már beszélni erről vele, de válasznak csak lerázást kapott, hogy "tudod milyenek az anyák", meg "lehet hogy kicsit túlzás, de így nyugodtabb vagyok".

Én elhiszem, hogy jót akar, de nem veszi észre, mennyire bántó, degradáló a viselkedése.

Mennyire normális, hogy ennyi idő elteltével is ennyire sokat foglalkozik ezzel, hogy nem tudja feldolgozni? Mi okozhatja ezt a félelmet nála, miért nem tudja elengedni a témát?

Tehetnénk valamit, hogy a páromat úgy kezelje, mint egy teljesen hétköznapi, normális embert?