19 éves lányom nem igazán olyan, mint a kortársai. Ez normális vagy valami probléma lehet a hátterében? Én tudok neki segíteni?

Én is ilyen voltam/vagyok. Most vagyok 28 éves nő. 21 évesen lett először párom, előtte addig sem jutottam el egy fiúval sem, hogy megfogja a kezem... viszont aki 21 éves koromban a párom lett, az ma a vőlegényem, nyáron lesz az esküvőnk. Engem kicsit zavart tiniként, hogy mindenkinek volt barátja, csak nekem nem, ugyanakkor láttam, hogy sok ismerősöm csak azért van valakivel, hogy elmondhassa, kapcsolatban van - nyíltan bevallották, hogy nem egymással képzelik el a jövőt, "de most jó". Na, én ilyen kapcsolatba nem tudtam volna belemenni, nekem kellet az, hogy az első pillanattól kezdve el tudjam képzelni a párommal, hogy hosszú távra tervezünk. Ebből a szempontból abszolút nem hiányzik az a korszak, amikor havonta váltogatják a "szerelmüket" a tinit, ez sose volt az én világom. Ahogy a diszkók, bulik, piálás sem - néha elmentem, kipróbáltam, de rosszul éreztem magam az ilyen helyeken. Aztán beláttam, hogy nem kell erőltetni, tökéletesen megvagyok alkohol és bulik nélkül is.

Kevés barátom van, de ezek tartós barátságok, nem veszünk össze minden hülyeségen, és akkor sem szakad meg a baratsagunk, ha valamelyikunk pl külföldre költözik. Sok fiatalnak van rengeteg barátja, de vajon ezek igazi barátságok? Én a környezetemben azt látom, hogy akinek sok barátja van, az általában gyakran is "cseréli" a barátait - ha valaki munkahelyet vált, elköltözik, befejezi a sulit, stb, sok barátság megszakad. Nekem kevés barátom van, de ők nem egy életszakaszomhoz vagy helyhez köthetők, bárhol vagyunk, barátok maradunk.

Én sem lázadtam soha, jó kislány voltam, tettem a dolgom. Valahogy mindig megértettem a felnőttek álláspontját is, és megértettem őket, persze nem mindig értettem egyet velük. De ilyenkor higgadtan meg tudtuk beszélni a dolgokat, én el sem tudtam volna olyat képzelni, hogy a szüleimmel vagy a tanáraimmal kiabálok, ajtót csapkodok vagy ilyesmi. Soha nem éreztem erre késztetést, meg ha dühös voltam, akkor sem.

Szóval én ilyen vagyok, és szerintem normális vagyok. :) soha nem voltam és nem is leszek a legnépszerűbb ember egy társaságban, soha nem nekem lesz a legtöbb barátom, nem velem fognak flörtölni a pasik, nem én fogom a legizgalmasabb sztorikat mesélni a tinikorombol az unokáimnak, viszont van egy szerető párom, egy szuper családom, néhány nagyon jó barátom, jó munkám, érdekes hobbijaim... kell ennél több? Sokaknak biztos igen, de én elégedett vagyok az életemmel, és ez a lényeg. :)

28/N

Ugyanilyen voltam. Bulizni sosem jártam. Volt néhány baràtnőm, néha találkoztam velük, de inkább szerettem itthon lenni magamban. Barátom 21 évesen lett akivel még most is együtt vagyunk. Egyáltalán nem bánom hogy nem volt tinikoromban pasim vagy hogy kimaradt az állandó bulizás.

Nincs a lányoddal semmi baj. Majd nála is eljön az hogy kapcsolata legyen nyugi. Nem kell sürgetni.

23N

ISmerős. 29 vagyok, egy jó barátnőm van, a többiekkel csak beszélgetek, de nem engedem közel magamhoz őket.

Társaságban csendes, hallgatag vagyok, néha szólalok meg.

A párom a legjobb barátom is egyben, vele sokat dumálok, de egyébként olvasok, írok, zenét hallgatok, énekelek, és néha hetekig ki sem mozdulok a sütő mellől vagy a könyv felől :)