El tudnátok felejteni, ha gyerekként apukátok eltörte volna az orrotokat?

Nézd... nálunk hasonló a helyzet, csak nekem akkora ütést adott gyerekként az állkapcsomra, hogy azóta rágásnál/ásításnál mindig kiugrik az állízületem, majd vissza. Gyerekként rengeteget bőgtem a fájdalom miatt (nem vittek el dokihoz, mert mi van, ha kiderül, hogy egy idegbeteg agresszív állat az apám?!), most járkálok szájsebészetre.

Én nem az állkapcsomat nem tudom megbocsátani (bár szörnyű hallani, amikor "kattog" annyira hangosan, hogy több ember is döbbentem megkérdezi, hogy ez tőlem jön?). Hanem a gyerekkori bánásmódot. Ez egyszeri eset, aminek van hosszútávú következménye. EGY eset a sokból.

Minek jópofizzak valakivel, aki egész gyerekkoromban rettegésben tartott?

Én anyámra is haragszom egyébként. Egy anyának nem az a feladata, hogy megvédje a gyerekét? Az enyém átment a másik szobába és felhangosította a tv-t, amikor apám megvert, mert leckefüzetbe pl kaptam egy megjegyzést, hogy elfelejtettem megcsinálni a házit.

Egy házi megér egy állkapcsot? És egy szíjjal verést? Egy gyereknek a fejének falba rúgását?

Szerintem nem.

Miért akarnék egy ilyen emberrel kapcsolatot tartani?

Fiú vagyok és 20, ha megbánást tanúsított és utána sose bántott volna, talán túl tudnék lépni rajta.

Ha egy lány helyébe képzelem magam, teljességgel lehetetlen. Már az is dühít ha elképzelem, fix hogy karját lábát szilánkosra törném annak aki egy kislány orrát eltöri.

Szerintem 3.választásod van. 1. Nem bocsátod meg. Ami teljesen jogos. Véletlenül nem lehet megverni valakit. Pláne egy kislányt egy nagy felnőtt férfi. És elfelejted apádat. 2. Tartod vele a kapcsolatot mert vannak apádnak olyan tulajdomságai is amik miatt szereted. De közben mimden alkalommal mantrázgatod mahadban mit tett és ez megmérgezi a mimdennapjaid és a kapcsolatotok

3. Tartod apáddal a kapcsolatot és elfelejkezel erről az esetről. Megbocsátani nem feltétlenül kell. Azt talán akkor lehet ha ő elnézést kér és tényleg szívből bánja te meg úgy érzed. Vagy úgy érzed vagy nem. Ezt nem lejet irányítani. De ha szereted valamiért apádat és ragaszkodsz hozzá akkor megpróbálhatsz a pozitív emlékeidre koncentrálni. A jelenre, nem a múltra. Ezt a dolgot meg beteszed egy ládába aminek már nincs jelentősége mert TE így döntöttél. Annak szerintem nem sok értelme van, hogy szereted és minden nap dühöngsz ezen. Ezt egyszer kéne kiadnod magadból. A.fejéhez vágni vagy.találj ki valamit ami segítene. Amivel esetleg ő tudna kárpótolni és le tudnád zárni magadban a dolgot. Nekem anyám csinált hasonlót. Idővel sokat változott. Én úgy döntöttem tartom vele a kapcsolatot pedig elnézést sem kért. Sőt mikor a fejéhez vágtam le is tagadta. De már nem ugyan az az ember. Ezért én úgy döntöttem a jelenre koncentrálok és aki elkövette a rossz dolgokat az egy másik ember volt aki szerencsére már nem létezik. Nem bocsátottam meg, mert.tönkretette a gyerekkorom. De már nem érdekel! A múlt elmúlt. Ez az én történetem. A tiédet TE alakítod....ahogy érzed. Neked kell ezt eldöntened.

Soha nem voltam ebben a helyzetben (aputól csak egyszer kaptam monoklit, de az is labdázás közben, véletlenül volt), de megpróbálom beleképzelni magam.

Szerintem elfelejteni soha nem tudnám.

Megbocsátani maximum akkor, ha ez egyszeri alkalom volt, mert éppen más felhúzta és rajtam vezette le, esetleg az eset után kezeltette magát (nem mondom, hogy mentség, de talán így képes lennék a megbocsátásra). Az viszont biztos, ha lenne gyerekem nem maradna vele kettesben egy percre se, bármennyire is megbocsátottam, mert a felejtés nem menne.

Ha rendszeresen bántott akkor nem tartanám vele a kapcsolatot, nem tekinteném az apámnak, mert egy apa nem bántja, hanem óvja a gyerekét.