Miért hagyja magát, törődik bele sok fiatal abba, hogy a szülei a felsőbbrendűek, amit ők akarnak az a szent, bármennyire is fáj az a gyereknek, és ezt szó nélkül eltűrik?

"Majd ha neked lesznek gyerekeid, megérted. Félteni fogod őket, mindent megtennél értük. És nem azt akarod, hogy buliból buliba hányják össze magukat, közben drogozva, tanulni egyáltalán nem fontos, 18 évesen se szakma, se végzettség, se pénz, ellemben gyereket vár a legeslegújabb barátnőd... Nincs jövőd, mert 13-16 évesen eldobtad magadtól? Vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, pl. nem sétálhatsz pucéran a városban, nem azt teszed, amit az ösztön parancsol, mert akkor állat vagy. Az együttélés és a szülők tisztelete ebbe tartozik. Vagy te is úgy gondolod, mint némely gyilkos, hogy az öregek nyugdija elvehető, őket meg agyon kell verni? Mert ezt látod a tv-ben, filmekben (Éjjel-nappal Bp., mindenki mindenkivel)? Térj észre (kamaszok egyébként is évekig nem komplettek, én se voltam az, de hamar észrevettem, ez nem vezet sehová, pl. nem lehet állandóan inni). De utána tetszik, nem tetszik, be kell állnod a sorba."

Elég gáz, hogy szülőként ezeket gondolod. A gyerekeidet is ennyire tartod, hogy "buliból buliba hányós, drogos, tanulni nem akaró, állandóan ivó" semmirekellőnek nevezed? Elég durván szélsőségesen látsz dolgokat, mert szerinted aki nem "tiszteli a szüleit" az gyilkos.

Tudod a szülő iránti tisztelet az nem magától értetődő minden híresztelés és önámítás ellenére. A tiszteletet ki kell vívni. Miért kell attól valakit tisztelni, mert saját akaratából gyereket vállalt, mikor senki sem kényszerítette?

", de mindenki azt mondta, hogy biztos jogos volt meg "anya, csak jót akar, ő jobban tudja"." - jajj, de hányok az ilyen "mindig a szülőnek van igaza" tekintélyelvű emberi hulladékoktól, akiknek az jelent kielégülést, hogy

ha már a saját életüket hagyták tönkretenni, más élete se legyen jobb.

Én azért, mert már akkor sem volt semmi önbizalmam. Állandóan hangoztatták, hogy kövér vagyok, hogy nem fogom vinni semmire az életben, semmihez sem értek, semmi hasznosat nem csinálok a gépezésen kívül. Összevesztek velem olyan dolgok miatt, mint például "azt hittük, hogy észreveszed, hogy le kell nyírni a füvet az udvaron, erre megint csak a gép előtt b_sztad a fajtádat egész nap". Sajnos anyagilag függtem tőlük egészen 24 éves koromig, mivel egyetemre mentem (nem arra a szakra, amit ők megálmodtak nekem, természetesen ezt sem úsztam meg veszekedés nélkül) és nem volt időm dolgozni a tanulás mellett.

Nos, az egyetemi időszakom, hát... "Sose lesz diplomád, fiam! Hogy fogsz ezzel elhelyezkedni? Nem is neked való az a szak, állandóan megbuksz és épphogy sikerül elérned a kettest. Hogy fogsz te boldogulni egyedül? Életképtelen vagy!". Programtervező informatikus szakon tanultam, és bár igaz, két év csúszással, de sikerült egy négyes diplomát letennem. Fizetősre is átkerültem egy félévre, ami 130K Ft kiadást jelentett nekik, akkor is el lettem hordva minden sz_rnak, hogy "jól kihasználtál minket, fiam, b_sztál tanulni is, de ne félj, megtanultuk egy életre, ezentúl mi is úgy fogunk hozzád állni". Amikor pedig a legnagyobb lelki támaszra lett volna szükségem, akkor is csak azt kaptam meg, hogy "feleslegesen küzdesz, sose lesz diplomád".

Mindez olyan szinten beleégett az agyamba, hogy még a mai napig sem merek ellenszegülni nemhogy a szüleimnek, de senki másnak sem. Munkahelyemen titokban rettegek az éves értékeléstől, ami nemsokára esedékes lesz, hogy meg fogom kapni, hogy mennyire nem felelek meg (ami tudom, hogy nem igaz, mert az egyik legjobb szoftverfejlesztő vagyok a csapatban).

Nagyon haragszom emiatt a szüleimre, de akárhányszor megpróbáltam felhozni a témát, mivel lett lerendezve? "Egész életedben ezen akarsz rágódni? Felejtsd már el és lépj tovább!". Egyszerűen sportolni nem akarok elkezdeni, mert mindig eszembe jut, hogy nem azért akarom csinálni, hogy jól érezzem magam és szórakozzak, hanem mert le kell fogynom (holott én a mostani testemben abszolút jól érzem magam). És így érezzem magam boldognak, hogy még egyetlen egy lányhoz sem mertem odamenni ezek miatt (mert mégis melyik lánynak kellene egy olyan életképtelen, ocsmány senki, mint amilyen én vagyok), nemhogy megcsókoljak egy lányt vagy szerelmes legyek.

24/F

Ahogy előttem írják, ez egy életen át tartó agymosás eredménye. Gyakorlatilag tudatosan-tudat alatt folyamatosan építik fel a gyereknek az elb..szott személyiségét.

Ha belegondoltok. Felnőtt, elvileg érett, elvileg gondolkozó embereket a saját kormányunk képes napok alatt "ránevelni" az aktuális ellenségre. Ezek után várjuk el egy gyerektől, hogy önálló gondolata, véleménye legyen, mikor még a felnőttek is egymásba fojtják?

Én például gyerekként azt láttam, hogy mások milyen "gazdagok". Be lett adagolva, hogy nekik "jól megy" bezzeg mi, szegény, dolgozó emberek. Aztán utólag azt látom, hogy messze nem a környezetünkben élők voltak gazdagok, hanem mi voltunk csóró, lecsúszott család.

Vagy saját nagymamám mindig azzal jött, hogy "Ne beszélj így apádról" meg "Mégis csak ő az apád" "Tisztelned kell mert az apád". Meg mindig jött fene nagy családdal meg összetartással. Aztán közel 90 éves volt, mikor egy beszélgetésnél megemlítette, hogy amúgy ő elvált nagyapámtól, mert nem bírta az alkoholizmusát. Így kicsit dühítő volt, hogy gyerekként megkapod felnőttektől, hogy "tűrj", miközben ők sem tűrtek.

Plusz ott voltak a gyerekkori zsarolások. Nem kapsz enni, a disznóólban alszol, kizárlak, mehetsz világgá. Gyerekként nem vagy tisztában a jogaiddal, nem segít senki.

Másik, hogy még a rokonság, szomszédság is szépen befogja a fülét, és "nem az én családom, nem az én dolgom" módon kezeli az ügyet. Apám például nagy manipulátor volt. Kifelé tudta mutatni, hogy ő a jó apa, bezzeg a fia egy idegbeteg, hisztis, szófogadatlan gyerek. Azt már senki vette, nem akarta tudomásul venni, hogy úgy bánik velem mint ahogy egy állattal sem szokás.

Plusz amiket írtak, dettó nekem is. Alapból egy ronda gyerek/felnőtt voltam/vagyok. De már gyerekként folyton ezzel jött apám. Girhes, pápaszemes, nyomorék, gilisztés, hófehérke. És ezek még a szebb szavak. Mellette napi szinten megkaptam, hogy belőlem semmi nem lesz, soha semmire nem viszem, soha nem lesz olyan házam, autóm mint neki, bezzeg ő...ő...ő...

Volt olyan abszurd jelenet, hogy én kint pakoltam a fát, hogy legyen télre tüzelő, nyáron, 30 fokban, tűző napon. Ő meg bentről ordított az ágyban fekve kifelé, hogy "soha nem dolgozol, most sem csinálsz semmit, csak döglesz". Konkrétan úgy, hogy ő döglött, én meg dolgoztam...

7. vagyok (megint). Ez a "sose csinálsz semmit" nálunk is volt. Hiába nyaltam én fényesre a házat mindig talált anyum valamit, amibe belekötött. Egyszer hazalátogattam és segítettem kiteregetni, mire anyum megjegyezte, hogy milyen szabályosan, "tökéletesen" teregetek, és hogy miért így csinálom, mikor ez csak egy zokni? Miért, miért...mert amég otthon laktam még ebbe is belekötött, hogy gyűrött lesz a bugyija és én semmit nem tudok rendesen megcsinálni, ahelyett hogy értékelte volna, hogy segítek neki. De ugye szerinte ilyen nem történt. Szörnyen kényszeres voltam már oviban is és így utólag visszagondolva nem csodálom.

A legviccesebb (akkor mondjuk nem volt az, de már csak nevetek rajta). Egy busszal jöttünk haza anyummal, egyszerre értünk haza is. Beléptünk az ajtón és elkezdett velem veszekedni, hogy mi az, hogy nincs elmosogatva, mire hazaér, bla bla bla. Hát hogy a jó istenbe mosogattam volna el, mikor egyszerre értünk haza? :D Mondtam neki is, hogy ezt nem gondolhatja komolyan, de teljesen komolyan gondolta. (Mindezt úgy, hogy tesóm 2 órával korábban otthon volt, mint mi, de ugye felé nincsenek elvárások.) Én kérek elnézést, hogy nem vagyok időutazó.

Utólag ezen is nevetni szoktam, de akkor azért nem tetszett. Mikor megtudta, hogy van barátom (17 éves voltam) kb úgy reagált, mint az Aranyhajas mesébe a gonosz nő. "Azt hiszed szeret? Nézz már magadra, stb." Párom még meg is jegyezte, mikor néztük a gyerekekkel, hogy "olyan, mint anyád". Még a zene is az volt, hogy "mother 's know best" (anyád jobban tudja), amit én is sokszor megkaptam, szóval ez kicsit viccessé tette ezt az emléket. Ettől függetlenül költözéskor és eljegyzéskor is ment a cirkusz ugyan ezzel a szöveggel.

Apám dettó ezeket csinálta. Konkrétan bármit csináltam, ha kettő levegőt vettem, már le lettem hordva, ki lettem röhögve.

Akár ültettünk, akár kertet ástunk, akár takarítottunk, ő mint egy "náci tiszt" karját a derekán pihentetve állt mellettünk, és osztotta az észt, hogy hogy fogom azt az ásót, hogy gereblyézek. Bármit csináltam az rossz volt. Persze hogy gátlásos ember lettem ,aki a kisujját nem merte mások előtt mozdítani.

Nekem is megvolt az, hogy amint hazaértem, kaptam az ívet. Első mondat szinte mindig az volt, hogy "Még ma sem csináltál semmit" majd elkezdte magát fényezni hogy ő bezzeg bele döglik a munkába. Nem mellesleg annyi dolga lett volna, hogy a reggel anyám által kirakott pénzből elmegy boltba bevásárolni. Ehelyett az esetek nagy részében elment, elitta a pénzt.

A vicc az, hogy hazamentem, elkezdtem enni a tegnap anyám által elkészített kaját. És erre elkezdett szidni, hogy én mindig csak a pofámat tömöm, könnyű nekem, bezzeg ő ma még egy falatot nem evett. Bezzeg inni ivott rendesen, mert már reggel 6kor részeg volt és délután 2-kor még mindig frissen volt tankolva...

Amúgy én is nagyon sokszor a határán voltam, hogy nekimegyek. Csak gyerekként sajnos elég vékony, beteges alkat voltam, 18 évesen voltam 45-50 kiló ő meg 90+ később meg meglett volna az erő, de rendszeresen rendőrrel fenyegetett, hogy feljelent. Anyám meg folyton azzal jött, hogy ne csesszem el apám miatt az életem.

Aztán egyszer mentem neki igazán, mikor a korábbi tehetetlenségemen felbátorodva elkezdte k..vázni anyámat. Olyat levertem neki, hogy a beton adta a másikat. Ekkor már bőven 20-on éves voltam és nem otthon laktam. Csak sajnos ezzel is annyit értem el, hogy utána napi szinten ezért ordított anyámékkal, hogy én mit csináltam.