Mit tennél ha a gyerekedet a suliban minden nap az anyagi körülménye miatt csúfolnák?

" ezzel viszont elvennél előle egy lehetőséget hogy később sokra vigye"

Egy átlagos színvonalú általános iskola az égvilágon semmit nem tud elvenni a gyerektől, főleg azt nem, hogy később sokra vigye.

Ezért most le leszek pontozva, de én inkább megerősíteném a gyerekemet lelkileg. Később is kerülhet még hasonló helyzetbe, sőt, szinte biztosan fog.

Én csak magamból tudok kiindulni, általános iskolában végig szivattak és gúnyoltak a többiek, majd a gimiben ugyanúgy, mert amíg ők arról csevegtek, hogy a 6 pár új csizmájuk meg Warp Zone-os méregdrága kabátjuk közül melyiket vegyék fel, addig én a bátyáim kinőtt ruháiban jártam (lányként). Ráadásul még szemüveges is voltam, túlsúlyos és erősen pattanásos. Én faluról jöttem, előtte szinte sosem jártam a városban, ők mind ott nőttek fel. Én egy igazi vidéki kis iskolából jöttem, ahol nem volt sem nyelvoktatás, sem számítógépek, semmi. Ők a gimi első évére már 4-6 éve angolt tanultak, informatikát, versenyekre jártak.

Mocskosul ki voltam közösítve, minden nap egy kín volt, ok nélkül szólogattak be, hiába voltam kedves mindenkihez. Leszólták a ruhámat, a külsőmet, az előző iskolámat.

Igen, depressziós voltam, sokszor lógtam, nem mertem/nem akartam bemenni, én lettem a suliban a "problémás gyerek", aki biztos iszik, drogozik meg dohányzik (12 évesen... nyilván). És ezeket nem az osztálytársaim állították rólam, hanem az osztályfőnököm, az igazgató meg az ifjúsági segítő. Aki segítség helyett inkább elterjesztette rólam, hogy biztos iszok.

Konkrétan UTÁLTAK a tanáraim, hiába teljesítettem jól, sőt, átlagon felülien. Az első pillanattól elítéltek és sokszor kaptam tökéletes feleletre rosszabb jegyet, csak mert nem kedveltek, és nem egyszer az egész osztály előtt mondták a képembe a beszélgetős órákon, hogy én hülye vagyok, lusta, álmodozó, és úgysem fogom semmire vinni.

Érettségi után őszintén mondtam nekik köszönetet, mert ezek nélkül a dolgok nélkül ma nem lennék az, aki. Nem lennék ilyen erős, nem ismerném így az embereket, és főleg nem ismerném ennyire magamat. Gimi után el tudtam menni egyetemre, amibe a többiek beleszakadtak lelkileg, az nekem meg sem kottyant. Mellette elvégeztem még 2 OKJ szakmát, diákként már dolgoztam, pedig nem lett volna szükséges, de meg tudtam csinálni és akartam is.

Levelező mellett 3 műszakban dolgoztam és 1 hónap után több fizetést kaptam, mint azok, akik 10+ éve ott robotoltak. Százszor próbáltak kitolni velem és soha nem sikerült nekik. Konkrétan a nagyfőnök nyalta az én hátsómat. Most egy nagyon pici város pici üzemében dolgozok és jobb fizetést kapok 23 évesen, mint azok, akik kettővel feljebb megszakadnak.

Ezekből semmi nem valósult volna meg, hogyha annak idején a nyüszögésemre megsajnálnak és áttesznek valamelyik gyenge szakmunkásképzőbe a többi szegény család gyerekei meg a lógósok közé, ahol 0 volt az elvárás, csak átrugdosták őket a vizsgákon és pá. Ha átírattak volna, akkor azóta is valamelyik legalja gyár legalja részlegén robotolnék 70ezer nettóért és azt sem tudnám, ki volt Petőfi Sándor.

Lehet, hogy beképzelt lettem, talán le is nézem azokat, akik annak idején szekáltak, bár mentségükre szóljon, hogy felnőtt korukra sokat változtak és elsüllyednek szégyenükben, ha a találkozókon felhozom, amit velem csináltak. Banketten konkrétan szétaláztam a tanáraimat, mikor megköszöntem nekik mindenki előtt, hogy milyen ocsmány módon viselkedtek velem és az orruk alá dugtam a kitűnő bizonyítványom.

De megérte, igenis megérte, mert az az igazi győzelem, amit viszontagságok, nehézségek és lemondások árán szerzünk meg. A könnyű út azoknak való, akik a nehezebben elbuknak.

Ha a te gyereked valóban ilyen jó képességű, akkor neki igenis helye van abban az iskolában, és igenis meg kell tanulnia ezeket a dolgokat kezelni. Ha sikerül, akkor BÁRKI lehet belőle, ő már felsővezető lesz valahol, mikor a "kedves" osztálytársai bolti eladóként fognak szívni részmunkaidőben. Ha feladja, ő is csak egy senki lesz.

Javaslom, hogy ülj le vele sokszor és mondd el neki ezeket, biztasd, bátorítsd, mert igenis sikerülni fog neki. Ne adjátok fel, ne dobjátok el a lehetőséget. 11 éves, nem óvodás, bőven van már annyi esze, hogy ezt megértse és feldolgozza magában. Csak türelem és kitartás kell.

Kivenném azonnal.

Ha okos, bármilyen suliból tud felvételizni egyetemre. Én sima szakközépből kerültem be orvosira, pusztán azért, mert akartam és készültem mellé.

Hozzátenném, az élet később sem fog így működni, hogy jaj hát a boldogság legyen az első, meg hogy jól érezze magát... nem. Ez akkor opció, ha már felépített valaki egy jól menő vállalkozást vagy stabil pozíciót, és baromi jól keres, közben azt csinálja, amit szeret. De addig nem.

Sem általánosban, sem gimiben, sem az egyetemen, sem az első munkahelyein nem fogja senki azt nézni, hogy jaj csak szegény legyen boldog.

Ez nem csak a gyerekeket viseli meg, a kamaszok, a fiatal felnőttek, sőt a középkorúak is pont ugyanúgy viselhetik nehezen, lehetnek depressziósak. De akiben van kurázsi, az igenis túléli.