Miért tekinti egy szülő csapásnak, ha a gyereke introvertált?

Már kislányként is zárkózottabb voltam, az óvodában is egyedül szerettem játszani, többnyire építettem vagy rajzoltam, még a többiek anyukásat meg hercegnőset meg ilyeneket játszottak.

Onnantól kezdve, hogy megtanultam olvasni, imádtam a könyveket, iskolai szünetekben szintén olvastam vagy rajzoltam. Lényegében nem zavartam sok vizet, a szüleim viszont valahogy mindig szégyenkeztek, hogy ilyen zárkózott vagyok. Apu többször meg is vert emiatt, hogy miért vagyok csendben, ha kérdeznek, miért nem vagyok képes hangosabban beszélni/hangosabban köszönni, ez a tiszteletleség jele, hasonlók.

Az iskola kínszenvedés volt, az osztályfőnök mindig külön behívta a szüleimet, hogy kezdjenek már velem valamit, mert nem normális, ha egy gyerek ilyen fiatalon csendes, illetve csak 1-2 osztálytársával barátkozik. Ilyenkor mindig szégyellték magukat, hogy biztos ők rontottak el valamit.

A húgom a teljes ellentétem, akárhová mentünk, be nem állt a szája. Ha vendégségben voltunk mindig rákezdett valami kis történetre saját magáról, és mindenki le volt nyűgözve, milyen értelmes, talpraesett, elbűvölő ez a kislány, nem mint a mulya nővére, aki csak akkor beszél, ha kérdezik.

Nem vagyok aszociális, mindössze introvertált, illetve enyhén autista, de nem hiszem, hogy erről vagy ez ellen tudnék tenni.

Mindig jó tanuló voltam, sokkal jobb meglátásaim voltak az órákon, mint a többieknek, és kitűnő memóriám, 15-20 versszakokat és egész novellákat tanultam meg fejből egyetlen délután alatt még általánosban.

Mégis a tanáraim le akarták beszélni a szüleimet, hogy gimnáziumba menjek, mert hogy a csendességem miatt félő az értelmi képességeim nem érik el az átlagot.´

Kitűnőre érettségiztem és külföldi egyetemre vettek fel, szóval ennyit erről.

Akkor mégi mi baj, ha egy gyerek csendesebb, magának valóbb?