Más szülő is kudarcként éli meg, ha introvertált a gyereke?

Miután a párom és én is introvertáltak vagyunk, az lepne meg, ha a gyereknek "sikerülne" másként, ugyanakkor annak örülnénk, ha ő könnyebben boldogulna a társas kapcsolatokban. Nem lenne magányos farkas, mint mi voltunk (míg egymásra nem tanultunk).

Ugyanakkor a spiritualitással lennének gondjaim. Próbálunk toleranciát gyakorolni minden téren (pl.: homoszexualitás egyáltalán nem zavar), de racionális emberként zavarna, ha "más dimenziós látogatókban" hinne.

Az lenne a kudarc számomra, hogy ha nem lennének egyáltalán barátai, mert akkor magányosnak, boldogtalannak gondolnám. Ha nem tud beilleszkedni közösségekben, az is megnehezíti az életét, akár iskolában, akár munkahelyen. Talán nem is kudarc a legjobb szó, csak félteném.

És én boldognak szeretném látni.

Az zárkózottság önmagában nem gond.

Én sem vagyok a társaság közepe, de ettől még van néhány barátom és ha nem is én vagyok a kezdeményező, de társaságokban is van, aki nyit felém, így tipikus kívülálló sosem voltam.

Nekem nem derült ki a leírásodból, hogy csak nem vagy nagyszájú, vagy konkrétan nincs semmi baráti kapcsolatod.

Arra pedig kifejezetten büszke lennék, hogy ilyen érdekes a problémamegoldó képességed és ilyen sikereket értél el a tanulásban.

Szia!

Nekem szerencsém volt, a szüleim elfogadták, amilyen vagyok/lettem, de ismerek olyat, aki a mai napig szenved amiatt, hogy a családja át akarja formálni. Hasonló karakterű egyébként, mint te. Meg ha már itt tartunk, én is (szintén INFJ), viszont kiegyensúlyozottnak tartom magam, és nem veszem észre a dolog hátulütőit.

Ezekről a látogatásokról mesélhetnél még egy kicsit - ha akarod, privátban. Nem nézlek hülyének!

Miben nyilvánul meg pontosan, hogy nem fogadnak el? Mondják, utalgatnak rá, vagy csak megérzés?

A mai világ - legyünk őszinték - többnyire az extrovertáltaknak áll. Elsősorban a cselekvő, hirtelen, agilis emberek érvényesülnek benne, leszámítva néhány területet.

A szüleid valószínűleg azért nem örülnek az introvertáltság felé inkább hajló személyiséged típusának, mert úgy vélik, ez neked hátrányodra válik.

Akár igen, akár nem - ez egy adottság, ebből kell kihozni azt, amit lehet, előnyeivel és hátrányaival együtt.

Ezek a betűs megnevezések a halálom. Mindenki be akarja magát zárni egy dobozba. Mindegy.

Ha tényleg az, nem zavar. Vannak olyan emberek, akiknek egyáltalán nincs szükségük senkire. Engem is idegesít, mikor nem fogják fel, hogy nem, nem félek egyedül, nem vagyok magányos, nem kell vigyázni rám. Csak mert ők mindig körülveszik magukat emberekkel.

A spiritualitás zavarna. Ha "normális" ezzel kapcsolatban, tehát felfogja, hogy nyilván nem mi vagyunk az egyetlenek az univerzumban, az pozitívum - és nem is spiritualitás - de ha 4 évesen arról beszélne, hogy földönkívüliek, az kicsit zizi. Mellesleg 4 évesen a legtöbb korunkbelit látogatták meg X-Aktákos rémálmok.

Nem tudom mennyire élik meg kudarcként, de valahol biztos zavarja őket.

Én sosem tudtam jól kommunikálni, ismeretségeket szerezni, és amit szerzek azt sem tudom kihasználni, se egyetemen, se munkában.

Na meg anyám is pl rengeteget sportolt, rengeteg ismerőse volt, sokfelé jártak az országban és külföldön is. Ehhez képest én mindig otthon ültem, soha sehova nem mentem, az éjszakai élet kifejezetten nem nekem való.

Vagy leginkább akkor lehetnek csalódottak, ha a "van már barátnőd?" téma jön fel. Tekintve hogy se jól nem nézek ki, se pénzem, és még szociális képességeimet nézve is elbaszott vagyok, így kb esélytelen hogy barátnőt szerezzek.

Eddig is 26 évesen csak 2-3 volt, de azok is viszonylag hamar véget értek, amint elmúlt a rózsaszín köd, léptek is tovább. Plusz egyre felszínesebbnek érzem a világot, már a külsőm alapján szóba sem állnak velem, se neten keresztül, se élőben, és igazából totál meg is untam a sok felesleges "szarakodást".

Kedvencem mikor jönnek a miért nem ismerkedek, miért nem megyek szórakozóhelyekre szöveggel. Hát szórakozóhelyeken nem épp az én társaságomra vágynak a nők. Meg alapvetően az egész ismerkedésnek nevezett dolog számomra csak folyamatos csalódás és kínszenvedés. Főleg hogy mellette a "normálisan kinéző" ismerőseim kb napi szinten hoznak össze randit, nekem meg 3 havonta van 1 tinder match :D. Szóval igazából szarok is bele, már úgy vagyok, hogy meg sem próbálok "felszedni" senkit, meg nem égetem magam azzal hogy nyomulok bárkire, tökre nincs kedvem ahhoz hogy feleslegesen csalódjak.

Csak ezt ugye nekik meg nem tudom elmagyarázni hogy bocs, de béna vagyok ismerkedni, és nekem jól van így is.

"az a baj hogy nem rugdalják ki a feneked a gép elöl"

Én ilyenben próbálkoztam "kitörni", segíteni magam, max ideig óráig ment.

Például elmentem egyetemhez köthető táborokba, 2-3 hetesre. Aztán első 1-2 napig még okés, mindenki ismerkedős, el-el beszélgetünk...aztán úgy elfogynak mellőlem az emberek. És azt veszem észre, hogy mindenki ismerkedik, közös programok, meg már mindenki tud mindenkiről mindent...én meg úgy lemaradok a dolgokról. És nem látom hogy hol hibázok.

Próbálok ugyanúgy bekapcsolódni társalgásokba pl., vagy odamenni, beszélgetni...de egyszerűen nem lehetek senkinek szimpatikus.

Alapból nem vagyok az a nagy társaqság központja személy, de pl mesélek egy sztorit, vagy egy viccet, mindenki csak néz hogy aha, oké, mintha fel se fogná. Vagy épp a szavamba vág valaki, elkezdenek vele beszélni, én meg pislogok magamban. Pedig semmivel nem mond érdekesebb dolgot, de még egy szar elcsépelt viccet is ha mond, akkor is inkább rá figyelnek.

Vagy amit tapasztaltam, az leginkább egyfajta közönyösség. Egyik csajjal együtt utaztam, út végére teljesen jól elvoltunk, aztán megérkezve a táborba többet kb szóba sem állt velem. Néha odajött, beszéltünk, de ha én mentem oda, vagy bármi, akkor kb nyögött rá valamit és otthagyott. Ugyanez volt egy másikkal is, egyik estét simán átboroztuk, jól éreztük magunkat, aztán utána meg kifejezetten kerülte a társaságom.

De volt egy idősebb fazon is, jól összehaverkodtunk, legalábbis úgy éreztem, mondta keressem meg facebookon is tábor után, aztán mikor bejelöltem, vissza se igazolt. És láttam hogy mellette már az összes embert felvette ismerősnek, csak engem nem.

Szóval bennem ezek okozzák a legnagyobb csalódást, hogy másoknál életreszóló kapcsolatok, barátságok alakulnak ki, neem meg elkezd valami "alakulni" aztán bumm, jön a teljes közönyösség.

És bármi ilyen közösségi dolog van, mindig csak arra jutok, hogy mennyire kívülálló vagyok. Tipikus ördögi kör, hogy minél jobban próbálsz beilleszkedni, annál inkább rájössz hogy nem vagy az emberek közé való.

Kicsit olyan az egész, mintha tyúk lennék a kacsák között :D A kacsák tudnak úszni, jól is érzik magukat a vízben, a tyúk is biztos kikecmereg valahogy a tó közepéről ha beledobják, de ettől még nem lesz belőle kacsa, csak mégjobban megutálja a vizet :D