Nagyon rossz szülők?

Nem bírják elviselni, ha ülök. Állandóan zaklatnak, vagy kiabálnak velem, hogy én semmit sem csinálok, miközben mindent velem csináltatnak meg.

De nem csak a szülők, még a nagyszülők is (anyám feléről).

Nagyon utálom a családomat, de nem tudok mit tenni.

Én vagyok a "fekete bárány" ebben a családban.

Ha tudnék, már rég leléptem volna, de olyan helyre, ahol meg sem találhatnak.

Itt én vagyok a legidősebb testvér és engem utál mindenki. (elváltak a szüleim, az anyummal élek és a tesóm nem az apámtól van)

Mondták már, hogy "ne hagyd, hogy elnyomjanak".

Nem hagytam. Annyit értem el vele, hogy leordibálnak még jobban (ha megmondom az igazat).

Ott hagytam a brigádot és hirtelen mindenki ki volt borulva. Mintha megbuktam volna. Mindenki haragszik rám, bunkózik velem, mindenki pofázik ("szép"szóval), állandóan sértegetnek, 1xűen depressziós idegroncs vagyok, aki nem tud az emberek közelébe sem menni, annyira elhidegültem már az emberektől, hogy rájuk nézek és SEMMIT nem érzek. A családom iránt duplán nem.

Max haragot, bizonyos szinten félelmet. Sosem beszélgetek velük, mindig elkülönülve vagyok tőlük.

Túl sok mindent várnak el tőlem, hiába adom a tudtukra, nem figyelnek rám. Csak akkor beszélnek hozzám, ha valamit kell csinálni, vagy épp lekiabálnak a semmiért.

Sokszor már fel is keltettek éjjel azért, hogy ugat a kutya, korán reggel, hogy itt a postás. (Persze keltsük fel a gyereket, hogy ő nyissa ki az ajtót)

Ez nem utálatos viselkedés? Nem tudok senkihez sem menni, se koleszba... Már azon sem lepődnék meg, ha elvárnák, hogy fizessek azért, hogy itt élek :( Másodikos vagyok középiskolában, még 2 évem van hátra.Jó tanuló vagyok, azonban nem 1 hű de nagy szám iskola, szóval nem tudom utána hogyan tovább. Önbizalomhiányom van, amilyen beszédes voltam gyerekkoromban, most olyan csendes, az osztálytársaim is azt gondolják rólam ,hogy beteg vagyok (agyilag). Kerülöm az embereket, a beszélgetéseket, nincsenek barátaim sem (már), kihasználtak és átvertek. Csak a barátnőm van, a dédszüleim és a kutyám, azok, akiket szeretek. Rajtuk kívül nincs más, aki iránt érzek valamit. Azt szeretem, amikor senki nincs otthon, vagy én nem vagyok otthon. Amint hazamegyek már veszekedés van és ezért is engem hibáztatnak. Anyám ezerszer megmondta már, hogy jobb, amikor nem vagyok otthon.

Mit tehetnék? Menthetetlenek? Muszáj még évekig kibírnom amíg nem spórolok össze egy lakásra?