Szülők, ti szoktatok veszekedni a gyereketekre egy-egy rossz jegy miatt? Diákok, ti féltek elmondani otthon, ha becsúszik valami?

anyám sose veszekedett velem, de éreztette hogy mekkora csalódás ha 4est kapok

nem értettem miért baj ez, de ettől függetlenül gyomoridegem volt minden nap

most krónikus bélgyulladasban szenvedek

25F

Nem sokszor kapok rossz jegyet. Mindig kijavítom. Sose mondom el, a tanár beírja a MozaNaplóba a rendszer meg kiküldi emailben. Nem veszekednek velem átbeszéljük a hibáimat és hogy mit nem értettem. Kb. Ennyi.

Amúgy jó tanuló vagyok ,ritka hogy rossz jegyet kapok.

15/L

Amikor én jártam általánosba és középsuliba, még nem volt ilyen elektronikus napló, hanem a kis ellenőrzőnkben vezettük a jegyeket.

Pár hetente elkérték tőlem és próbáltam menteni a menthetőt, magyarázkodni, sokszor tényleg őszintén, hogy miért nem sikerült, mi volt a baj és hogy igyekszem javítani. Néha volt egy kis ejnye-bejnye, ha eléggé a rosszabb átlag fele hajlottak a jegyek, úgy az egész addigi jegyeket nézve, de önmagában ha kaptam egyest vagy kettest, sosem veszekedtek velem vagy egymással. Ha sikerült kijavítanom és utána látták az igyekezetem, akkor nem volt belőle semmi. Az életben is előfordul, hogy rossz lábbal kelünk aznap, elfelejtjük a dogát, félreértjük a kérdéseket vagy egyszerűen nem érdekelt stb. ezzel tisztában voltak a szüleim mindig is.

Viszont nekem is voltak olyan osztálytársaim, főleg az inkább ötös felé húzó társaim, akik ott rágták a körmüket, szinte remegett a hangjuk szünetben, amikor szóba jött a doga, persze rendre ötöst írtak mindig. Szerintem ez nem túl egészséges semmilyen szempontból sem. Olyan is volt, aki csak azért próbált jobb jegyeket szeretni, hogy ne legyen otthon belőle balhé, ő ezen izgult minidig. Egyszer emlékszem beszélgettem egy lánnyal és mondta, hogy ki akarja javítani a legutóbbi (egy sima, nem témazáró, év elején vagy közepén) dolgozatát, mert nem sikerült jól. Uhh, kérdem, hányas lett? Négyes. Na. Hát vannak ilyenek. Ezek után el tudom hinni, hogy sok családnál megy a balhé egy-egy becsúszott egyesen, kettesen, netán hármason, de szerintem csak felesleges idegnek teszik ki a fiatalokat, normálisan is meg lehet ezeket beszélni, meghallgatni a másikat, hogy mi történt és elismerni az igyekezetét. Mert nem egy röpdoga egyes miatt nem veszik fel az ELTE-re.

Nekem is voltak olyan osztálytársaim, akiknek a szüleit még szülői értekezleten sem látták és egyébként is szartak a gyerek iskolai teljesítményére. De olyan is volt, aki különben nagyon jó tanuló volt, és amikor az egyik dolgozatára négyest kapott, sírni kezdett, hogy majd odakint kell aludnia emiatt.

Az én szüleim ebben a témában középutasok voltak. Nem voltak plafonon, ha besikerült egy-egy rosszabb jegy, de azt nagyon is figyelték, ha az teljesítményem egyértelműen romlani kezdett. Négyes átlagom volt, rugdosni sosem kellett, hogy tanuljak. Volt pár tantárgy, amiből nem voltam túl jó, de azokból nem is várták, hogy kitűnő legyek.

Szerintem jól álltak a témához. Ha a gyerekem iskolába jár majd, valószínű, hogy én is hasonlóan fogok eljárni, de ez persze a gyerektől is függ. Mindenesetre nem tartom célravezetőnek azt sem, ha magasról letojjuk a témát, de semmiképpen nem szeretném, hogy remegve jöjjön haza, ha nem sikerült egy dolgozata.

Kb negyedikes koromig voltam kitűnő tanuló, ötödiktől kezdtem négyeseket hazavinni, nem azért, mert nem akartam tanulni, hanem azért, mert nem bírtam, mindig volt valami zavaró tényező, pl kistesómék üvöltöztek. Négyesek után hármasok is becsúsztak, ekkor kezdtek el a szüleim majdnem napi szinten verni. Nem is engedtek felállni az asztaltól, míg meg nem tanultam és fel nem mondtam mindent. Azt vágták a fejemhez minden alkalommal, hogy ha felnőtt leszek, nem fogom vinni semmire és az utcán fogok meghalni hajléktalanként, és biztos, hogy nem fognak segíteni rajtam... Ezen kívül más problémák is voltak itthon, pl mindig megkaptam, hogy miattam fognak elválni a szüleim.

11 évesen így hát elkezdtem utálni magam, a falba vertem a fejemet, hogy ezzel büntessem magam, szerintem depressziós is lettem, eldöntöttem, hogy ha úgy sem viszem semmire, akkor nem fogom megélni, hogy felnőtt legyek. 14 évesen vagdosni kezdtem magam, nem feltűnő helyeken, szétrágtam az ujjaimat, számat kívül, belül, ahogy csak lehetett, fájdalmat akartam magamnak okozni büntetésképp... 15 éves múltam nem sokkal, mikor egyéb tényezők is rátettek erre az egészre (konkrétan nem volt senkim, a szüleimtől meg csak szidást kaptam, vagy nem figyeltek rám), ki akartam ugrani egy autó elé, de nem tudom, hogy gondoltam, megálltam az út szélén, és nem mertem... Továbbra is tönkre akartam magam tenni, aminek az lett az eredménye, hogy nem lehet gyerekem és a mellrák is gyanús (ez egy külön sztori, anyám szerint semmi bajom, nem enged orvoshoz, mert pénzkidobás).

Meg hát, utálok tanulni, nem is szoktam, max témazárókra, de érdekes, így is megvan a 4-es átlag...

Azóta van egy párom, aki életben tart és 2 év alatt elérte, hogy ne legyenek "depressziós rohamaim".

17/L

Nyolcadikig engem apám megpofozott az egyesért lány létemre pedig nem voltam kitűnő 3-4 es voltam de az egyesért már pofon járt. Aztán középsuliba meg már nem érdekelt senkit milyen jegyeim vannak.(ti se értitek?én se) Apám "nevelési módszerének" annyit következménye hogy gyűlölöm apámat és senkiben nem tudok megbízni.

N 25