Szociális fóbiások! Nektek milyen volt a gyerekkorotok?

Nekem jó volt (még most is az) a kapcsolatom a szüleimmel. Nekik is jó volt egymással. Viszont otthon nem túl sokat beszélgettünk soha, inkább az a család voltunk, aki leül tévét nézni csöndben, vagy mindenki megy a maga dolgára és elvan egyedül a saját szobájában, nem "szórakoztattuk egymást" sohasem. Nem nagyon jártak hozzánk vendégek sem soha, meg mi se mentünk sehova. A szüleimnek nincsenek barátaik, csak munkatársaik voltak, most nyugdíjak korukra már azok sincsenek, teljesen egyedül maradtak. Szóval szerintem nálam ennek a hatására is alakulhatott ki a dolog, hogy én sem lettem egy szociálisan fejlett személyiség. Soha nem éreztem magam jól társaságban, mindig szorongtam. Gyerekkoromban is, felnőttkoromban meg még inkább. Általános iskolában kiközösítettek, éveken át alig beszélt hozzám valaki, ha mégis szóltak, akkor csúfoltak, bántottak, vertek, stb. Ezután teljesen begubóztam és kerülni kezdtem mindenféle emberi érintkezést. Ma már csak a munkahelyemre megyek ki, meg a bevásárolni, de ezeken kívül nem megyek emberek közé soha, kerülök mindenféle interakciót az emberekkel. Felnőttkoromra most már nekem sincsenek barátaim, ugyanúgy ahogy a szüleimnek sem voltak soha. Úgyhogy szerintem kisebb részben a szüleimtől tanultam el ezt, de nagyobb részben közrejátszott az, hogy mások bántottak és nem fogadtak be.

30/N

Suliban napi szinten piszkáltak, megaláztak. Az itthoni légkör kiszámíthatatlan volt, anyám egyedül nevelt, alacsony fizetésből, az idegei nem bírták, hogy minden teher az ő vállát nyomta. Üvöltözött, káromkodott napi szinten. Ja, és engem hibáztatott, hogy azért csesztettek a suliban, mert én nem alkalmazkodtam a többiekhez, pedig a kövérségem volt a tárgya. Ez a mai napig fáj, hogy nem állt mellém, mikor bántottak.

Igen, én ezek miatt lettem ilyen, előtte egy vidám, barátkozós lány voltam.

kora tizenéves koromban kezdődött, huszas éveim vége felé nagyrészt vége lett

igen sok kezeléssel és sok idővel helyrehozható

Fóbiás azért nem lettem, de tény,hogy rettentő nehezen barátkozom, hónapok telnek el mire megnyílnék az emberek többsége addigra elkönyvel csendesnek, furcsának (igen, ezt is megkaptam,hogy furcsa vagyok). Általánosban kiközösítettek,csúfoltak,megdobáltak. Később nem tudtam kollégiumban megmaradni,mert ott is "furinak" találtak az emberek de legalább már nem dobáltak meg.

A szüleimmel jó volt a kapcsolatom, otthon harmónia, rend volt. Kimondott barátaik nem voltak, inkább rokonokkal barátkoztak meg kedves ismerőseik voltak.

Bennem viszont valami erősen elcsúszott a szociális érzéknél. Olyan érzés nekem mintha a többi ember szenzorral érezné,hogy valami bibi van.

Szerencsére azért van egy-két barátom, de a társasági eseményeket inkább kerülöm (nem a barátokkal,hanem rajtuk kívül)

N