Joggal vagyok dühös?

Nagyon jóban vagyok egy fiúval már lassan egy éve, és nem is olyan rég megkérdezte hogy lennék-e a barátnője én meg igent mondtam.Még nem volt csók sem, csak puszi meg ölelés, de már szerintem mondhatom a barátomnak.

A szüleim nem tudnak róla, mert nem tudtam hogy mondjam el nekik(ő az első barátom). Apa mindig úgy kezel,mint egy kisgyereket(ráadásul szinte sose látom, nehéz lenne olyan pillanatot elkapni amikor otthon van és nincs semmi dolga, meg nem is hullafáradt), anya meg...hát igen, vele nem igazán lehet semmiről beszélni, fiúkról meg főleg.Általában nem szokta érdekelni semmi sem ami nem vele kapcsolatos, így már megszoktam hogy az apróbb dolgokat sem osztom meg vele (mint hogy mi volt a suliban például),mert vagy úgysem figyel és csak a falnak beszélek vagy közli hogy nem érdekli, hagyjam békén.

Így nem is nagyon van kedvem elmondani nekik, de már hetek óta "gyűjtöm az erőt" rá, esténként is sokat gondolkodtam hogy hogyan is mondjam el nekik, és végre amikor elég bátornak éreztem magam hogy még ezen a héten elmondjam, mindent lerombolt.

A tesómmal(aki imádja tönkretenni az életem) nagyon unatkoztak, úgyhogy anya és ő elkezdtek nyomozni utánam, mert sejtették hogy van valami, és amíg fürödtem elolvasták a telefonomon az üzeneteimet ezzel a sráccal, amiről persze nem tudtam.Aztán este, mikor vele beszéltem hallottam anyámat hogy már megint a barátoddal beszélgetsz? Aztán gúnyos hangon "szeretlek,holnap beszélünk" a tesóm röhögésével kísérve.Egyből összeállt a kép, ahogy a fürdőszobából kilépve szinte rohantak ki a szobámból vigyorogva, aztán egész nap a furcsa kifejezés az arcukon. Borzalmasan haragudtam, ritka az, amikor dühömben sírok, de tegnap megtörtént. Amikor végre összeszedtem a bátorságom, mindent elrontottak, és konkrétan hátba támadtak.Pedig tudják hogy rosszul vagyok attól, ha valaki a magán dolgaimba üti bele az orrát, régebben naplót írtam,de abbahagytam amikor rájöttem hogy anyám és tesóm olvasgatja, mindegy, hova dugom.Akkor nagyon kiakadtam, és egyszerűen nem hiszem el hogy újra megtették, sőt, ez még rosszabb is annál az esetnél:(

De nem csináltam semmit, mert ha a tegnapi dühös állapotomban eléjük állok, tudom, hogy olyat mondtam volna akit később megbánok.Megpróbáltam lenyugodni és higgadt fejjel átgondolni az esetet, és arra jutottam hogy én is hibás vagyok,nem szabad csak őket okolnom.Már gyanakodtak napok óta, rá is kérdezett anya hogy tetszik-e valaki, de mivel anyám ha hozzám szól, akkor sem ilyen személyes kérdéseket tesz fel, ösztönből rávágtam hogy "nem, dehogy", amit persze azonnal megbántam, mert jó lehetőség lett volna kitálalni.Sőt, a múltkor azt is megkérdezte kivel chatelek, és akkor is azt mondtam hogy egy osztálytársammal, viszont ott már hezitáltam, és az után az eset után döntöttem el hogy most már tényleg bevallom nekik. Elég nagy hülye voltam, tudom, nem illik szülők előtt titkolózni, de nehéz ezt elmondani ha sosem beszélünk semmiről, meg elég rossz viszonyunk van.Azt sem mertem elmondani hogy megjött, szerintem azóta sem mondtam volna el ha nem egy nyaraláson jön meg először.

Jogosan vagyok dühös, vagy az én hibám volt? Azóta kerülöm őket, mert nem tudom hogyan reagáljak a tegnapira.

16/l