Szemét vagyok azért, mert így érzek?

Kicsit hosszú lesz, elég bonyolult a sztori, ki kell írnom magamból, mert kezdek beleőrülni és kivagyok idegileg teljesen.

35 éves vagyok. Szép gyerekkorom volt, egy nagy házban nőttem fel két tesómmal és a nevelőapámmal, meg anyámmal. Nevelőapám 3 éves koromban vette el anyut. Édesapám, egy alkoholista tróger volt. Azt hittem fiatalon, hogy anyuék kapcsolata maga a tökély. De felnőtt fejjel rá kellett döbbennem, hogy anyám csak azért ment hozzá nevelőapámhoz, mert menekült az apám elől és mert volt pénze. Ez a nagy jólét működött is, a rendszerváltásig, mikor is bebukott a vállalkozásunk, és onnantól lejtő. Ezt persze, mi akkor még nem éreztük, hiszen okos szüleim, még több adósságba verték magukat, hogy tartsák a megszokott életszínvonalat... Ez olyan magasságokba emelkedett, hogy gyakorlatilag a 2001-re, már semmilyen számla nem volt fizetve, hitel hegyek, el is buktuk a házat. Addig burokban éltünk, amiért nagyon haragszom anyura, mert elkényeztetett minket. A 20-as éveim, és azóta is az életem, már csak az állandó stresszről szól. Anyu belebetegedett a helyzetbe, gyógyszerfüggő lett, nevelőapám pedig szintén alkoholista.

Én is hibás vagyok, mert nem ismertem fel, hogy baj van, és 21 éves koromig, nem is dolgoztam. Később már igen, de azt sem vettem túl komolyan 25 éves koromig. Tudom, ezt elszúrtam, de úgy érzem, volt kitől példát vennem. Azóta viszont hajtok, mint egy állat és arról szól az életem, hogy őket segítem, mert nem tudnak megállni a saját lábukon. Esélyem sincs normális életre, mert ők mindig visszarántanak. Bármit tervezek, valahogy mindig épp akkor rakják ki őket egy albérletből, és én is elúszok emiatt.

Anyunál azóta sclerosis multiplexet diagnosztizáltak, ez tavaly volt. Gyűlölöm magam, mert bűntudatom van amiatt, hogy ennyire haragszom anyura, pedig belehalnék, ha elveszíteném. De egyszerűen nem bírom. Nálunk minden fordítva működik, nem nehéz időszakok vannak, az egész életünk nehéz időszak. Jó időszakok vannak, amikor pár hónapig nem történik semmi baj.

Ott a bátyám, aki nagyon rafináltan, nem törődöm módon szállt ki a családi életünkből, pedig ő kapta legtöbbet, és most sz*rik az egészbe. Én egy rohadt fogorvosra nem tudok félrerakni apránként sem pénzt, mert mindig ki kell fizetnem anyuékra, pedig nagyon kéne már. Nincs párkapcsolatom, de így esélyem sincs rá, szóval nem is erőltetem, ha pedig ezt próbálom elmagyarázni anyunak, azzal el van intézve, hogy ő, megérti. Nem. Nem érzi a súlyát, hogy nincs se jelenem, se jövőm. Vegetálok, már odáig jutottam, hogy nem érdekel mi jön még. Elfáradtam. Nincs motiváció, csak egy kongó ürességet érzek.

Egy utolsó mocsadéknak érzem magam.