Elmondjam anyukámnak azt, amit tényleg érzek? Vagy úgymond támogassam?

Örökbefogadott gyerek vagyok, az apukám rokona vagyok egyébként. Még baba voltam mikor örökbefogadtak, de az anyukám szülei nem akarták ezt. Már az apám személyével is gondjaik voltak. A vérszerintivel pláne, ezért azzal is aki felnevelt, aki a fia egyébként. Tehát ezért nem szerettek minket. És úgy tudom, hogy attól féltek igazán, hogy valami bajom lesz, mivel a vérszerinti szüleim alkeszok. Nincs bajom amúgy, normális vagyok. Ennek ellenére össze is házasodtak, és engem is örökbefogadtak. Velük pedig megszűnt a kapcsolatuk. Eltelt azóta 16 év, egy kezemen meg tudom számolni hányszor találkoztak. Nemrég meghalt anyukám apja, azóta az anyukája folyton hívja. Anyukám viszont eddig nem hajlott a békülésre. Az apám igazából azt hiszem azt szeretné ha megbeszélnék, legalábbis ezt mondja, tesóm nagyon ellenzi a dolgot. Ő vérszerinti gyerekük amúgy. Én meg úgy érzem rajtam a világ szeme , vagyis mintha arra várnánk én mit mondok. Jóban vagyunk nagyon anyukámmal, ha azt mondanám nem akarom biztos nem találkozna vele. De úgy érzem most hogy meghalt az apja valamit másképpen érez. Igazán én nem akarom ezt az egész családosdit. Már csak azért sem mert nekünk kellene menni, az anyukája nem tud jönni, és lehetséges hogy összefutnánk a vérszerinti szüleimmel amit nem akarok. És amúgy is én lennék a kívülálló. Hiába tesóm ellenzi ezt az egészet legjobban, mégis az unokája

Zavaros lett talán az egész, a lényeg az amúgy, hogy anyum mostanában mindig erről beszél velem, próbálom kikerülni a normális választ arról amit gondolok, de érzem hogy előbb utóbb mondanom kell valamit, ő pedig úgy dönt. Én meg nem tudom mit csináljak. 16/F