Mi a baja velem anyukámnak? Nem értem, hogy miért nem szeret/foglalkozik velem?

Egyszerűen szarik a fejemre. Van három testvérem. Az öcsém három éves, ő kicsi vele persze, hogy kell foglalkozni. A húgom 12, ő nem tud egyedül tanulni kell vele foglalkozni, nem kaphat rossz jegyeket. A nővérem 22, egyedül van Amerikában persze, hogy sokat kell vele foglalkozni egyedül van a világ másik felén.

Azt nem értem velem miért nem kell foglalkozni. Tudok egyedül tanulni, akkor ez kipipálva. Sportolni és zongorázni nem szeretek, kétnaponta lecsesznek, hogy mennyek gyakorolni és vegyem komolyabban az edzést, ez is kipipálva. De ezen kívűl semmi. Megkérdezik tőlem amikor hazamegyek hogy mi volt ma, elmondom, hogy kaptam jegyet vagy sem és kimerült a napi komunikáció. Egész nap ülök a szobámban és néha bejön az egyik tesóm, nagyritkán anya megtartani a szokásos prédikációt arról, hogy lusta vagyok, figyelmetlen semmire nem fogom vinni. Annyira elegem van már ebből! Miért nem lehet megérteni, hogy ezzel nem megy semmire? Kicsinálja csak az idegeimet és egyre jobban félek tőle. Csak annyi lenne a dolga, hogy érdekeljem kicsit. Ne tartson másfél évig észrevenni, hogy írok és író szeretnék lenni. Miután feltűnt neki az volt az elsőre reakciója, hogy ahoz nagyon jónak kéne lennem, hogy meg is éljek majd belőle és ugye van B tervem is. Azóta nem is hozta szóba a dolgot, fél napig érdekelte, hogy mi az életcélom. Ennyire nem lát esélyt rá, hogy elérem amit akarok? Már teljesen lemondott arról, hogy sikeres lehetek? Annyira bánt, hogy ilyen szinten szarik rám! Konkrétan az osztálytársaimat (és nem a legjobb barátnőmet) jobban érdeklik a firkálmányaim. Néhány kis novellát már raktam ki wattpadra (blogod oldal) és ott azt írták rá, hogy egész ügyes vagyok, jól fogalmazok. Annyira szeretném egyszer megmutatni anyának is, de nem fogok könyörögni, hogy nézze meg, őt pedig nem érdeklem. Pedig nagyon fontos lenne a véleménye, mégiscsak ő az anyám hatalmas lökést lenne, ha azt mondaná, hogy ügyes vagyok. Ilyet még soha nem mondott olyan dolog miatt amire tényleg büszke vagyok.

Bocsánat, most lehet, hogy teljesen érthetetlen amit írtam, kicsit ki vagyok borulva anyára. Beteg vagyok, egész nap 38 fokos lázam volt. Ő elment dolgozni, ami nem is baj, kell a pénz, nagylány vagyok már megvagyok egyedül is. Azon akadtam ki, hogy hazajött, behozta nekem a kaját, majd leült a nappaliba facebookozni. Annyit kérdezett, hogy kérek-e lázcsillapítót.

Nem gondolom azt magamról, hogy különösebben átlátszó lennék, de lassan kénytelen leszek ezt hinni, mert a saját anyám nem vesz észre. Hogy lehetséges az, hogy 13 éves létemre ennyire elszúrtam már az életem? Kb félek az embereketől, teljesen magam alatt vagyok állandóan. A megfelelési kényszerrel sem tudok mit kezdeni. Tanuljon meg az ember úgy zomgorázni, hogy a bazilika kántora az apja, vagy úgy próbálkozzon a kosárlabdával, hogy három ember kapott ösztöndíjat a szűk családban. Mellesleg a nagypapámnak nemrég adták ki a könyvét.

Mielőtt félreértené bárki is:szeretem a családom, csak így elég nehéz olyan teljesítményt nyújtani amit akár még én is elfogadhatónak érzek és nem utálom meg rögtön azt amit csinálok. Köszönöm, hogy végigolvastad:) az lenne a fő kérdés, hogy mit csináljak, hogy anyukám elfogadjon és megszeressen engem?