Akiket gyerekként bántalmaztak, azoknak felnőttkorukban jó a kapcsolatuk a szüleikkel?

Nevelés az volt, amikor elkövettem valamit, és én is tudtam, hogy most jogosan kapok a fejemre. Bántalmazás az volt, amikor apámnak szar napja volt, belekötött az élő fába is, és ezért kaptam a fejemre. Köztes állapot, mikor azt látták, hogy magamat bántom (nem voltam teljesen egészséges mentálisan amíg velük éltem), és azért kaptam, mert már nem tudták, mit csináljanak. Ezért nem tudok rájuk haragudni, kétségbe voltak esve.

Hogy jó-e velük a kapcsolatom? 200 km-re menekültem, kéthavonta egyszer megyek haza, jobb esetben. De hetente felhívom őket, érdekel, mi van velük, rosszul érzem magam, ha tudom, hogy olyat tettem, amivel megbántottam őket (még akkor is, ha nem jogos a megbántódásuk, pl. azért nem tudok hazamenni, mert dolgoznom kell, vagy a vőlegényem beteg és ápolni kell). Jobb a kapcsolatom velük, mint gyerekként, de ez nem rajtuk múlt, én alakítottam így, én dolgoztam rajta sokat. És jobb kapcsolatom lenne, ha nem bántottak volna, akkor nem húztam volna meg ilyen szigorúan a határaimat, talán gyakrabban is látogatnánk őket.

Tisztelt hozzászólók.

Annyit azért megjegyeznék,hogy én mindent megadtam a gyerekeimnek,mert mi szegényen nőttünk fel.Arra gondoltam ha majd megtehetem akkor ők semmibe se szenvedjenek hiányt.Életem legrosszabb döntése volt.Mert most felnőtt korukra sem tudják igazán,hogy maguktól merre kéne menni.

Terveik vannak de az eredmények azok sorra elmaradnak.

A fiammal a kapcsolatom nagyon jó,a lányommal,olyan nagyon felszínes sajnos.De azt gondolom,hogy ha az élettől mint olyan,kap egy nagy pofont akkor fog majd helyesebben élni.Addig sajnos nem.

És bevallom,hogy ha újra kezdeném akkor is ez egy örök dilemma,lenne mit hogyan csináljak.Bár egy jó időben elengedett füles az csak nevelő hatású lehet.