Van itt olyan Nő akit bántalmaztak? Többi lent!

Előfordulr néha,most már nem!

Környezetem semmit nem tud.

Igazáábóla gyerek miatt vagyunk eggütt, ő semmit nem érez a mi összetűzéseinkből!elsőa gyerek

már egyszer megírtam, kérdés formában, ezen a fórumon. fura, de éppen ma küldtem ela sztorimat egy másik kérdéssel kapcsolatban.ime, neked is.

Jól döntöttem? Egy kicsit hosszú a sztori, de talán érthetőbbé a választásom, nekem és sok sorstársnak is.

Több hozzám hasonló helyzetben lévő nő kérdését olvastam a napokban. Én csak leírom az én sztorimat, hogy akik leszólják őket egy kicsit belelláthassanak a fejünkbe. 20évesen rámtalált a herceg. Szó szerint, igaz nem fehér lóval, de bordó sportkocsival és rengeteg pénzzel. Én egy teljesen rendezett családból jövök. Mi a szüleimmel egy panellakásban éltünk, meg volt mindenem, soha egy rossz szó el nem hangzott köztük. Rövid idő alatt a páromhoz költöztem. Volt csodálatos 1évünk, aztán apróbb dologokon kisebb összezördüléseink. Én nem tanultam tovább, mert szerinte nem nekem való lett volna, nem dolgoztam, mert az sem jó nekem. Otthon éltem, egy darabig a legnagyobb nyugalomban, mint aki megfogta az isten lábát. Jövőre gyerekünk lesz, ez volt az első ellenmondást nem tűrő mondat. Akkoriban még voltak barátaim, de mára csak ismerősök maradtak. Azok akiket ő ismer és akik az ő barátai. Mire terhes lettem, konkrét elvárásai voltak. Ezt és ezt csináljam meg mire hazaér, így nézzek ki, ide megyünk, ezzel találkozunk..stb. egy percem sem volt amit önállóan töltöttem volna. Aztán én is lázadozni kezdtem. Szabályosan elszöktem a barátaimmal, buliztunk, szórakoztunk. Hajnalban mentem haza, az első pofon akkor várt az ajtóban. Másnap mindent megbocsájtottam és elfelejtettem. Aztán jött a következő alkalom amikor nélküle mentem valahova, újabb verés volt a jutalmam. Szólni senkinek nem mertem, szégyeltem magam. Bűntudatom volt, amiért én provokálom és elviselem. Anyunak egyszer meséltem arról, hogy sokat veszekszünk mostanában. Erre ő annyit felelt, hogy a házasság kompromisszumokon múlik. Volt egy barátnőm, neki elmesélhettem mindent. Sokat segített, néha még a sebeimet is kötözte. Mert addigra már nagyon elfajultak a dolgok. Ha a legapróbb dolog nem tetszett a férjemnek, azonnal nekem esett. Kézzel, ököllel, nadrágszíjjal, bármivel. Igaz arra ügyelt, hogy nagyon ne maradjon nyoma, bár igy is volt, hogy hetekig nem tudtam kimenni az utcára. Nem tudom mit mondott vagy tett a barátnőmmel, lehet, hogy csak elege lett a tehetetlenségemből, de egyszercsak nem jött többet. Aztán terhes lettem a kisfiammal. Pont amikor már menekültem volna a tarthatatlan helyzet elől. Akkor már nem szerettem, hanem gyűlöltem a páromat. De maradtam, mert a babát szerettem volna. Nem volt senkim és semmim, hova mehettem volna egy gyerekkel? A szüleim szerint nekem kell alkalmazkodnom, hiszen annyira jó partit csináltam, hogy példa voltam a rokonságban. Ráadásul egy okos, művelt, családszerető és gazdag pasi a férjem. Aki nem csalt meg soha, állandóan velem van és bármit előteremt amit kérek. Ez a cukormáz van rajtunk a mai napig is. Rettegtem, hogy mi lesz a babával, ezért elkezdetm nagyon jól viselkedni. Mire kitalálta mit akar én már teljesítettem is. Megszületett a kisfiam,csodaszép 3éves tökéletes baba. Az apja imádja, elhalmozza mindennel és büszke rá. A születése után ha valami nem tetszett neki, kizárólag este, amikor a gyerek alszik, akkor mondta. Azóta született egy kislányom is, ő 4hónapos most. Az apja érte is úgy odavan mint a nagyobbikért. Mi már évek óta viszonylagos nyugalomban élünk. Ez annyit jelent, hogy megismertem és tiszteletben tartom a határokat, amiket ő húzott az én életembe. A gyerekeink szépen nőnek, okosodnak és szeretik az apjukat, aki soha még csak rájuk sem kiabált. Tudom, hogy mellette soha semmit nem kell majd nélülözniük és talán nagyobb eséllyel indulnak az életben.

Velem mi van? Én már beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Már nem tudok kiszállni. Boldog vagyok ha a gyerekeimre nézek és örülök az ő felhőtlen gyerekkoruknak. Ha ők nem lennének nem lehetnék boldog egy percig sem. Sőt talán már nem is lennénk egy pár. A szeretetet már régesrég kiverte belőlem, mostanra csak a jaj, mindent megcsináltam, kész vagyok, semmi kifogásolni való maradt, a nyugalom ellenére minden este összeszorult gyomorral várom.

Tudom ez is elítélhető, de én azt szeretném hinni, hogy jól döntöttem. Gyerekként kezdtem a kapcsolatot, elhittem, hogy még nevelni kell engem is. Csak azt hallottam,az ismerősöktől, barátnőktöl, hogy b..meg! ha a helyedben lehetnék! De rohadtul mázlista vagy!-elhittem. sőt azt is hittem, hogy minden kapcsolatban vannak rossz idők, át kell vészelni és kompromisszumot kell kötni. A mai eszemmel valószínüleg futnék jó messzire. De aki gyerekként belekerül egy ilyen kapcsolatba, azt későn döbben rá arra, hogy másmilyen élet is van. Gyerekkel, egyedül, pénz és lakás nélkül újra kezdeni nagyon nehéz lenne. Én ebbe buktam bele

Neki jobban fáj? Már bocsánat, de szóbeli "bántalmazásra" miért nem lehet szóban reagálni? Nincs szókincse az úrnak, hogy kifejezze magát?

Ez nagyon rossz duma...