A gyereknek miért nem lehet soha igaza?

Hogyne lehetne igaza! Hány olyan gyereket ismersz, aki sokkal okosabb már gyerekként, mint a szülei! Igaz, ezek közül csak arról tudsz, akiben volt annyi erő, hogy lerúgja magáról és magasó les_arja az erőszakosan ostoba szüleit.

Az Igazság nem hatalomkérdés. Sőt: aki azt hiszi, hogy csak azért van igaza, mert hatalmi helyzetben van, az valójában vesztes, csak még nem tud róla.

Ha igazad van, akkor nem csak lehet igazad, hanem van. Besenyői magaslatokban tengődő őseid pedig csak mint jól kiszámítható zörejek képesek hozzájárulni mindennapjaid kesernyés folyásához. A tényekkel nincs mit kezdeni, vannak és kész. Ha valaki azon túráztatja magát, hogy márpedig mégsem, akkor sajnos menthetetlen a helyzet: rajta nem tudsz segíteni, mert falakba akar ütközni, ő se tudja miért, sőt, azt se, hogy egyáltalán igénye van erre. Magadon se, amíg bevonódsz az értelmetlenségbe. Ha tudomásul veszed, hogy ezek a mechanizmusok keserítik elsősorban (sőt, kötelezően) az ő sorsukat, akkor vége az ezzel kapcsolatos belső feszültségforrásodnak.

Engeded, hogy saját árnyékharcukat vívják, a lehetőség úgyis egyedül az ő kezükben van, hogy elkezdjenek végre a tényekre egyszerűsítve szemlélni a valóságot mindenféle elképzelések erőltetése helyett. Szomorú, de nem te tudsz segíteni rajtuk, és nem is bárki más külső személy. Csak ők. A sors arra való, hogy belesodorja a változni nem akarókat a jobbá válás minden lehetséges válaszútjába, hogy igazán ne mondhassa senki, hogy a Kegyelem nem nyilvánul meg az életében megszámlálhatatlan módon. Már ha létezik sors ugye... Az ő esetükben szinte gyanítani lehet, hogy létezik a sors pokla, és ők passzívan igyekeznek bejárni minden bugyrát. Nekünk, többieknek, ebből csak a más kárán tanulás lehetősége kínálkozik, és néha-néha egy-egy apró lehetőség arra, hogy megértessük a szenvedővel, hogy nem kell így lennie, egyedül ő kavarja a port maga körül, ezt leszámítva minden a helyén van, ahogy mindig.

Kis pszichológia:

Amiről itt szó van azt úgy hívják a pszichológusok, hogy "érvénytelenítő családi környezet". Azaz a gyereknek nem lehet igaza a szülővel szemben, mert csak. A gyereknek az érzelmei nem érvényesek a szülőével szemben, tehát ha a gyerek sír, akkor vígasztalás helyett rászólnak, hogy "hagyd abba a bőgést, már fáj a fejem tőle".

Had kérdezzem meg, ismerősek a következő mondatok? "Ez az én házam, itt az van amit én mondok". "Te nem beszélhetsz velem így a saját házamban." "Én vagyok a te szülőd, és nem te az enyém." "Nehogy már a nyúl hordja a puskát." "Ha nem hagyod abba a sírást kapsz egyet, és akkor lesz okod sírni" "Ha leesel a mászókáról még jól meg is verlek." "Én szültelek téged, nem te engem"

Ezek mind a gyermek jogos érzelmeinek a szisztematikus elutasításai, pusztán abból a célból, hogy a szülőnek kényelmesebb legyen.

Két féle képpen lehet valaki ilyen szülő: 1. A szülőnek nárcisztikus személyiségzavara van, ezéert képtelen mások érzelmi igényeinek kielégítésére beleértve a gyerekeit is.

2. A szülővel is ugyanígy bántak gyerekkorában, és ezért azt hiszi ez így normális.

A második esetben a szülő fejével lehet beszélni, mondjuk családterápián meggyőzhetők, hogy őket is rosszul nevelték. A nárcisztikus már probléma, ugyanis ők nem meggyőzhetők arról, hogy bármit is rosszul csinálnak.

A nárcisztikus szülőt a következő módon lehet megkülönböztetni a többitől:

Mások előtt adj a a szupermamit, szuperpapit, aki mindent megtesz a gyerekéért, miközben folyton szidja azt másoknak, a gyermek füle hallatára. Pl: A tanárnak panaszkodik a gyerek jelenlétében, hogy "Szegény Peti annyira borzasztóan rossz tanuló, úgy aggódom érte." "Megint ágyba pisil, pedig már leszokott róla, nem tudom mit tehetnék még." "Szegény nem ért semmihez, pedig annyira igyekszik."

Ezek a mondatok alá ássák a gyermek önbizalmát, meggyőzik őt, hogy tényleg vele van a baj, miközben a hallgatóság számára úgy tűnik, hogy az anyuka kedves és aggódik a csemetéért. Vagyis egyfüst alatt elérte hogy a gyereket a sárga földig alázza, miközben saját magát felmenti a felelősség alól.

Velük nagyon vigyázni kell, mert a nárciszikus nem tudja magáról, hogy ő az. Sőt ők azok akik a legtöbb embert vádolnak önzőséggel/beképzeltséggel. Ha valaki ki áll magáért egy nárcisztikussal szemben, akkor a nárcisztikus fogja önzőnek tartani a másikat, aki csak jogos önvédelemmel élt.

Az egyik leggyakoribb személyiségzavarról beszélünk, mégis belőlük van a legkevesebb a pszichológusok rendelőiben. Becslések szerint a lakosság kb 5%-át érinti. Az én terapeutám már 20 éve praktizál, de ezalatt az idő alatt 1 nárcisztikus páciense volt össz-vissz, és néhány alkalom után ő sem ment többet.

Nekem paranoid személyiségzavarom van, a terápiám alatt kiderült: mindkét szülőm nárcisztikus, érzelmileg súlyosan elhanyagolt vagyok, ezért nem bízok meg senkiben, és ezért lettem paranoid.